183 napja úton - utolsó bejelentkezés II On the road for 183 days - last check-in

Irány Jakarta

Pulau Weh kicsi szigetéről hazafelé kénytelenek voltunk aludni egyet Banda Acehben. Szerencsére Jack, a tuktuk sofőrünk sokkal kellemesebb élménnyé tette ezt a napot. Nem igazán csináltunk semmit a városban mert délután érkeztünk és következő nap mentünk is tovább. Krisz a teraszunkon elkezdte kiszárítani a már megerjesztett kakaókat, ezt leszámítva csak vacsoráztunk.

Jack kivitt minket a reptérre és szokás szerint sokat sztorizgatott út közben. A repülőút zökkenő mentes volt, Jakartában pedig rögtön a szállásunkra mentünk. Itt összeszedtük a táskát tele azokkal a holminkkal, amiket három hete hagytunk ott a szálláson. Az este igazából csak a pakolásról szólt. Na meg arról, hogy Krisz a szállás konyhájában lévő airfryereben szárította tovább a kakaóit.

A járatunk csak délután indult, úgyhogy délelőtt volt még időnk elmenni a közeli plázába, ahol vettünk még pár szuvenírt és néhány dolgot a helyi drogériában, mivel fele annyiba kerültek, mint Magyarországon, helyünk pedig volt, mert kaptunk egy extra táskát a légitársaságtól. Na meg nasiból is bevásároltunk, nagyon hosszú út állt előttünk és kényelmesebbé akartuk tenni, amihez jól jöttek a kekszek.

A hazaút

Amikor kiértünk a Jakartai reptérre még akartunk enni valamit indulás előtt. Elindultunk lefelé egy mozgólépcsőn, de szinte rögtön rájöttünk, hogy nem kellett volna lemenni, a felfele menő mozgólépcsőt pedig sehol nem láttuk. Bori egyszer csak sarkon fordult és elkezdett felmenni a mozgólépcsőn, Krisztian pedig követte. Sajnos pár lépés után Bori megbotlott és nagyon megütötte a térdét. Egy kicsit vérzett is és mivel a mozgólépcső koszos volt el szerettünk volna menni az első segély pontra, hogy lefertőtlenítsék egy kis betadinnal. Nagy meglepetésünkre több dolgozó is közölte, hogy nincs első segély pont, de van egy patika. Így hat vettünk egy pici betadint és megoldottuk magunknak a helyzetet.

Az első járatunk Taipeire tartott, ahol egyébként pont akkoriban volt egy nagy tájfun, ami miatt eléggé megkavarodtak a repülőjáratok. Szerencsére mi rendben elindultunk, bár még előző nap hátrébb tolták az indulásunkat, így már csak 50 percünk maradt az átszállásra. Maga az út alapvetően rendben volt, csak kisebb turbulenciával találkoztunk, azzal viszont az átlagosnál többet.

Egészen az út elején kaptunk meleg ételt, viszont mire hozzánk értek a felszolgálók már csak halas étel maradt, amit nem szeretünk. Úgyhogy kaptunk tálcán egy pici zsemlét kis vajjal. Már kezdtünk idegesek lenni amikor hosszas bocsánatkérések közepette hoztak egy instant zacskós levest és egy vélhetően első osztályról megmaradt csirkés ételt. Bori jól el volt a levessel, Krisznek pedig nagyon ízlett a csirkés koszt, úgyhogy mindketten megnyugodtunk.

A Taipei reptéren könnyen ment az átszállás és időben odaértünk a következő járatunkhoz, amit utána hátrébb is toltak fél órával. Miután felszálltunk a gépre az még bő egy órát rostokolt a kifutón mielőtt felszálltunk volna, így összesen több mint 14 órát ültünk a gépen. Ezzel a járattal is minden rendben volt. Kétszer szolgáltak fel meleg ételt, bár sajnos egyik rosszabb volt, mint a másik. Azért járt melléjük kevéske gyümölcs, joghurt és vajas zsemle is, amiket meg is ettünk. Borinak sikerült bőségesen aludnia a gépen, Krisz viszont csak két órát tudott aludni. Miután landoltunk Bécsben, gyorsan összeszedtük a csomagjainkat es elindultunk a vonathoz, amivel bementünk a bécsi főpályaudvarra. Itt Borinak szörnyen megfájdult a hasa és nagyon szenvedett miközben a vonatra vártunk. A főpályaudvaron is kellett kb fél órát várnunk, de miután felszálltunk, a keletiig már nem kellet mocorognunk. Bori pocakja borzasztóan fájt, de szerencsére mire Magyarországra értünk hatottak a gyógyszerek. A keletiben még gyorsan vettünk pár pék sütit, amikre már nagyon vágytunk (Indonéziában nem voltak) és felszálltunk a metróra, amivel már nagyon gyorsan hazaértünk.

Bár már több mint 30 órája utaztunk és nem is aludtunk túl sokat, egész jól éreztük magunkat fizikailag és mentálisan is. Nagyon jó volt belépni a lakásba és azt érezni, hogy végre otthon vagyunk. Arról nem is beszelve, hogy Bori anyukájának köszönhetően még a hűtőnk is meg volt tömve sok finomsággal, és még paprikáscsirkét is főzött, ami Borinak az egész utazás alatt hiányzott. A nap hátralevő részében kipakoltuk a táskáinkat, mostunk, pakoltunk és elkezdtük szétosztani a rengeteg szuvenírt, amit magunkkal hoztunk. Este korán feküdtünk és reggel 6-kor már fent is voltunk. Meglepően sok energiánk volt és úgy tűnik az időeltolódáshoz is rögtön alkalmazkodni tudtunk. Délelőtt folytattuk a kipakolást és az ajándékok szétválogatását, majd átmentünk Bori szüleihez, Krisz pedig innen indult tovább a Balatonra, ahol a családjával töltötte a hétvégét.

Ezzel véget ért a fél éves utazásunk, amiben keresztül-kasul bejártuk a világot. Elképesztő élményekkel gazdagodtunk, annyi mindent láttunk és próbáltunk ki, amikről korábban álmodni se tudtunk. Kicsit olyan érzésünk van, mint ha az elmúlt félévbe egy fél életet sűrítettünk volna be. Most egy kis ideig jó lesz pihenni és egyhelyben maradni (bár már millió új ötletünk van arra, hogy a világ mely szegmenseit járjuk be legközelebb) plusz időbe fog telni, hogy feldolgozzuk ezt a sok élményt és vissza szokjunk a hétköznapi kerékvágásba.

A kakaópor projekt

Mint azt már többször is olvastátok, Krisznek nagy vágya volt, hogy az utazás során saját maga készítsen kakaóport.

Az első próbálkozás még az első Costa Ricai szállásunkon, Guapilesben kezdődött, ahol kertben lévő kakaófáról szedett le két kakaóhüvelyt. A hüvelyben lévő kakaóbabok a feldolgozás első folyamatán, az erjesztésen sikeresen átestek, viszont az Osa-félszigeten a dzsungel szélén nem sikerül őket kiszárítani, így bepenészesedtek és ki kellett őket dobni. A következő próbálkozással egészen Indonéziáig kellett várni. Lombokon a helyi fűszerárustól, (akitől felvásároltuk a fél portékáját), kapott pár hüvelyt, ezekről viszont hamar kiderült, hogy sajnos belül szét voltak rohadva. Az évszakok felborulásával a száraz évszakban is rengeteg eső esett a szigeten, amitől könnyen megrohad a kakaó. Ezután Bukit Lawangban, Sumátrán tudott venni pár hüvelyt, ezek viszont sajnos nem voltak elég érettek. Végül az utolsó szállásunkon Pulau Weh szigetén sikerült vennie még pár termést két helyitől. Ezekkel sikerült nekivágnia a kakaópor készítésének, bár ennek a kísérletnek is majdnem a fele a kukában végezte különböző problémák miatt.

Miután megvoltak a megfelelő kakaóhüvelyek - amik egyébként a fa törzséről nőnek - kinyitotta őket.  Miden hüvelyben húzódik egy zsinór hosszában, amihez csatlakozik a több tucat fehér nyálkás réteggel bevont kakaóbab. Ennek a nyálkás anyagnak egyébként nagyon érdekes, édes-savanykás íze van, és bár a kakaóbabok is ehetőek, nagyon kemények és baromi keserű fehér nyálkás rétegük is van. Krisz a kakaóbabokat a rajtuk lévő réteggel együtt 2-3 napig légmentesen, banánlevélbe csomagolva erjesztette, majd további 3-4 napig erjesztette őket, úgy hogy közben kissé szellőztek.

     

A megerjedt babokat egy bő hét alatt napon kiszáradnak, bár idő híján Krisz kénytelen volt air fryert használni, de szerencsére nagyon alacsony hőmérsékleten kifejezetten jó alternatívának bizonyult ez a megoldás. A babokat sikerült még időben kiszárítania annyira, hogy haza tudjuk hozni azokat Magyarországra a bőröndünkben. Utána még pár napot szárította őket a napon a Balaton mellett.

  

A teljesen kiszáradt, erjedt babokat alacsony lángon pörkölte, nagyon óvatosan, nehogy megégjenek. A pörkölés egyrészt kihozza a kakaó ízét, amitől az egész házat csokis brownie illat lengte be, másrészt a pörkölés után a babok külső rétegét könnyebben lehet lehámozni. Miután az összes babot meghámozta kézzel, mehettek bele a kávédarálóba. Bár azt gondolhatnánk, hogy ezzel kész is a kakaópor, de por helyett egy masszát kapunk, mert ebből még ki kell szűrni a kakaóvajat.

  

Erre a legjobb módszer a hideg prés lenne, de nekünk ilyenünk nyilván nincsen, úgyhogy Krisztián egy hagyományosabb módszerhez folyamodott. A kakaómasszát forró vízbe öntötte, majd ezt a „levest” alacsony lángon főzte sűrű kevergetés mellett. Pár óra elteltével kivált a kakaóvaj, ami kisebb foltokban ült meg az addigra már híg masszává sűrűsödött főzet tetején. Kiskanállal kellett leszűrnie a rengeteg picike vajfoltot, amikből folyamatosan újabbak keletkeztek. Pár órányi fazék felé görnyedt kiskanalas meregetés után már nem nagyon maradt több zsiradék a főzetben. A kakóvajat egy aprócska befőttesüvegbe mérte bele leszűrve, amit a hűtőben tárolunk, ez még kelleni fog, ha csokit akar készíteni a kakaóporból. A kakaómassza kiszárításához is a napon szárítás lenne a legjobb módszer Budapest belvárosában erre nem annyi lehetőség van. Szerencsénkre pár napra átköltöztünk egy barátunkhoz a kiscicájára vigyázni amíg utazik és náluk volt egy air fryer, ami megint kiváló helyettesítésnek bizonyult. A teljesen kiszárított masszát még egyszer ledarálta a kávédarálóban és 30 nap elteltével kész is volt Krisztián házi kakaópora.

 

Lezárás

Ezzel féléves világjáró utunk és a beszámolónk végére. Nagyon örülünk, hogy belevágtunk ebbe az utazásba, és bár rengeteg pénzt, időt, és energiát kellett belefektetni, minden pillanata megérte. Olyan élményekkel gazdagodtunk, amikről korábban álmodni se tudtunk volna.

Új-Zélandon annyi különböző természeti csoda van egy helyen, hogy tényleg csak a fejünket kapkodtuk. A gyönyörű hegyvidékek, ahol pár napot eltölthettünk, a sűrű őserdővel benőtt homokos tengerpartokkal tűzdelt Abel Tasman Nemzeti Park, ahol világitó lárvákat is láttunk. Arról nem is beszélve, hogy Krisz barátain, Il'n ;s Jacken keresztünk milyen fantasztikus baráti társaságban tölthettük az ott létünket. Persze sok minden maradt, amiket nem tudtunk megnézni, például az ország déli csücskén fekvő fjord világ, vagy például a veszélyeztetett kiwi madarak.

  

Uruguay bár nem tűnik a legizgalmasabb dél-amerikai országnak, és elképesztően drága is, Bori barátnőjének, Annának köszönhetően mégis sikerült megismerkednünk Montevideó vibráns éjszakai életével, tele élőzenés programokkal városszerte.

  

Costa Ricába érve arcon csapott minket a dél-amerikai természet gyönyörűsége. A növény és állatvilág nem csak teljesen elképesztő, de nagyon könnyen elérhető is. Nem kell dzsungeltúrákra menni ahhoz, hogy egészen különleges egzotikus állatokkal és növényekkel találkozzunk, elég csak elhagyni a nagyvárosokat és máris  természet vesz körül minket. Az Osa-félszigeten eltöltött bő egy hét az egyik legfantasztikusabb élmény volt. Lábaink előtt a homokos tengerpart és karnyújtásnyira a dzsungel, ahol majmokat, lajhárokat, papagájokat és sok más érdekes állatot láttunk. A második Uvitai tartózkodásunk alatti szállásunk, a Cascada Verde pedig mindkettőnknek életünk legjobb szállásainak egyike volt. Bár már önmagában a természet miatt is nagyon szeretnénk majd egyszer visszamenni, de az országban rengeteg ókori város maradvány is van, amiket nagyon szeretnénk megnézni. A ráadás pedig, hogy itt voltak a legfinomabb trópusi gyümölcsök, amiket valaha ettünk.

   

Peruban egy teljesen új világgal ismertünk meg az Andokban. Az Inkák szent völgyében egy több száz éves elképesztően jó állapotban fennmarad ősi várost látogattunk meg miközben hatalmas hegyvonulatok és az azokból áradó nyugalom vett minket körül. A Machu Picchu önmagában is egy nagyon érdekes helyszín, de az oda vezető négy napos túra az Andok hegyláncolatán keresztül minden értelemben lélegzetelállító volt. Egyszerűen nem tudjuk leírni mennyire különleges élmény amikor az embert négyezer méteres magasságban is több ezer méterrel magasabb hegyek vesznek körül. Ha egyszer visszatérünk Peruba, biztosan szánunk időt arra, hogy megnézzük a Nazca vonalakat, a szivárvány hegyet és környékét, valamint az Amazont is.

    

Hawaiin bár csak két napot töltöttünk egy nagyvárosban már így is egyértelmű volt, hogy mennyire különleges hely is ez a szigetvilág. Amiket legjobban sajnálunk, hogy nem volt több időnk felfedezni a szigetek különleges tengeri és szárazföldi élővilágát és egyedülálló vulkánjait.

 

Indonézia volt kulturálisan a legérdekesebb hely, ahol valaha jártunk, és bár ennek sok velejárója zavaró volt, nagyon örülünk, hogy jobban megismerkedhettünk a helyi vallásokkal és szokásokkal. Az pedig, hogy még egy helyi esküvőre is eljutottunk tényleg nagyon különleges élmény volt. Itt is nagyon sok gyönyörű természetet láttunk, de a legizgalmasabb élmény egyértelműen a búvárkodás volt. Persze előre izgatottan vártuk, hogy belevessük magunkat, fogalmunk se volt, hogy mennyire beszíja magába az embert ez a varázslatos világ. Mióta letettük a búvárvizsgánkat, folyamatosan azon jár az eszünk, hol tudunk legközelebb búvárkodni. Az ország felfoghatatlanul hatalmas, egy-egy szigete akkora, mint egész Európa. Bár nekünk sok területét sikerül felfedeznünk Borneó és Új Guinea páratlan őserdei és Raja Ampat tenger alatti korallvilága (amit a világ legjobb búvárhelyszínének tartanak) még váratnak magukra.

      

Kicsit az az érzésünk, mintha 2 éve lett volna, hogy elindultunk Budapestről Új-Zélandra, de ez talán nem is annyira meglepő mert fél év alatt annyi élményt éltünk meg amit a legtöbb ember talán egész élete során sem. Sok időbe fog telni, hogy feldolgozzuk ezt a rengeteg élményt és hogy visszaszokjunk a hétköznapi életbe, és bár elfáradtunk az utazás során, mint látjátok máris tele vagyunk ötletekkel miket néznénk meg legközelebb.

The Journey Home

On our way home from the small island of Pulau Weh, we had no choice but to spend a night in Banda Aceh. Fortunately, Jack, our tuk-tuk driver, made this day a much more pleasant experience. We didn't do much in the city, as we arrived in the afternoon and left again the following day. Krisz began drying the already fermented cocoa on our terrace; apart from that, we only had dinner.

Jack took us to the airport and, as usual, shared many stories with us along the way. The flight was smooth, and in Jakarta we went straight to our accommodation. There we collected the bag full of our belongings that we had left there three weeks earlier. The evening was really all about packing. Also, Krisz continued drying his cocoa in the air fryer that was in the kitchen of our accommodation.

Our flight only departed in the afternoon, so in the morning we still had time to go to a nearby shopping centre, where we bought a few more souvenirs and some things in the local chemist, since they cost half as much as in Hungary, and we had space because we had been given an extra bag by the airline. We also stocked up on snacks, as a very long journey lay ahead of us, and we wanted to make it more comfortable, for which biscuits came in handy.

When we arrived at Jakarta airport, we still wanted to eat something before departure. We went down an escalator, but almost immediately realised we should not have gone down, and we could not find an upward one anywhere. Suddenly, Bori turned around and started to run back up the escalator. Krisz followed her. Unfortunately, after a few steps, Bori stumbled and hurt her knee badly. It even bled a little, and as the escalator was dirty so we wanted to go to a first aid point to have it disinfected with some betadine. To our surprise, several staff members told us that there was no first aid point, but there was a pharmacy. So we bought a small betadine and sorted it out ourselves.

Our first flight was to Taipei, where, at the time, there was a big typhoon, which caused a lot of disruption to the flights. Luckily, we departed without a problem, although the day before our departure had been postponed, so we only had 50 minutes left for the transfer. The journey itself was fine, with only minor turbulence, although from that more than usual.

We were served hot food right at the beginning of the flight, but by the time the attendants reached us, only fish dishes were left, which we do not like. So we received a small bread roll with a bit of butter on a tray. We were beginning to get annoyed when, after many apologies, they brought us an instant packet soup and a chicken dish presumably left over from first class. Bori was fine with the soup, and Krisz really enjoyed the chicken dish, so both of us calmed down.

The transfer at Taipei airport was easy, and we reached our next flight on time, which was then delayed by half an hour. After boarding, the plane remained on the runway for over an hour before take-off, so altogether we sat on the plane for more than 14 hours. This flight was fine as well. They served hot meals twice, though unfortunately, each was worse than the other. But they did come with a little fruit, yoghurt and bread rolls with butter, which we ate. Bori managed to sleep a lot on the plane, but Krisz only managed two hours. After landing in Vienna, we quickly collected our luggage and headed for the train to the main railway station. There, Bori’s stomach began to hurt terribly, and she suffered a lot while waiting for the train. We also had to wait about half an hour at the station, but after boarding, we didn`t have to move again until we reached Keleti Railway Station in Budapest. Bori’s stomach hurt terribly, but fortunately, by the time we reached Hungary, the medicine had taken effect. At Keleti, we quickly bought a few pastries, which we had really been craving (they were not available in Indonesia), and then boarded the metro, which brought us home very quickly.

Although we had been travelling for more than 30 hours and hadn`t slept much, we felt quite good physically and mentally. It was wonderful to step into our flat and feel that we were finally home. Not to mention that thanks to Bori’s mom, our fridge was packed with goodies, and she had even cooked chicken paprikash, which Bori had missed throughout the whole trip. We spent the rest of the day unpacking our bags, doing laundry, tidying up and starting to sort out the many souvenirs we had brought with us. We went to bed early and were already up by 6 a.m. We had a surprising amount of energy, and we immediately adapted to the time difference. In the morning, we continued unpacking and sorting the gifts, then went over to Bori’s parents, and Krisz left from there for Lake Balaton, where he spent the weekend with his family.

The Cocoa Powder Project

As you have already read several times, Krisz had a big dream to accomplish during our trip, to make cocoa powder himself.

The first attempt began at our first accommodation in Costa Rica, in Guápiles, where he picked two cocoa pods from a tree in the garden. The cocoa beans inside successfully underwent the first stage of processing, fermentation, but at the edge of the jungle on the Osa Peninsula, he couldn`t dry them, so they went mouldy and had to be thrown away.

The next attempt had to wait until Indonesia. On Lombok, from the local spice seller (from whom we practically bought half of her goods), he got a few pods, but these turned out to be rotten inside. With the disruption of the seasons, heavy rain had fallen even during the dry season on the island, which easily rots the cocoa. Later, in Bukit Lawang in Sumatra, he managed to buy some pods, but unfortunately, they were not ripe enough. Finally, at our last accommodation on Pulau Weh, he managed to buy some more from two locals. With these, he was finally able to start making cocoa powder, although almost half of this batch also ended up in the bin due to various problems.

Once he had the right cocoa pods, which actually grow on the trunk of the tree, he opened them. Each pod contains a string running lengthwise, to which dozens of cocoa beans are attached, covered in a white, slimy layer. This slimy coating actually has a very interesting sweet-sour taste, and although the cocoa beans are also edible, they are very hard and extremely bitter. Krisz fermented the cocoa beans with the coating on them for 2–3 days, wrapped airtight in banana leaves, then fermented them for a further 3–4 days, this time with a little ventilation.

The fermented beans dry in the sun within a week, but for lack of time, Krisz had to use an air fryer, which, luckily, at a very low temperature, proved to be a surprisingly good alternative. He managed to dry the beans enough in time so that we could bring them home to Hungary in our suitcase. Afterwards, he dried them for a few more days in the sun by Lake Balaton.

He roasted the fully dried, fermented beans on a low flame, very carefully, so they would not burn. Roasting both brings out the cocoa flavour – filling the whole house with the scent of chocolate brownie – and makes the outer layer of the beans easier to peel. After peeling all the beans by hand, they went into the coffee grinder. You might think that with this, the cocoa powder was ready, but instead of powder, he got a paste. The cocoa butter still needed to be extracted.

The best method for this would be with a cold press, but of obviously we don`t have one, so Krisz turned to a more traditional method. He poured the cocoa paste into hot water, then simmered this “soup” on a low flame, stirring constantly. After a few hours, the cocoa butter separated, forming small patches on the surface of the mixture, which had by then thickened into a thin paste. He had to skim off the countless tiny spots of butter with a teaspoon, as new ones kept appearing. After several hours bent over the pot, there was hardly any fat left in the mixture. He measured the cocoa butter, once strained, into a small jar, which we keep in the fridge; this will be needed if he wants to make chocolate from the cocoa powder. 

For drying the cocoa paste, sun-drying would also have been the best method, but in the centre of Budapest this was hardly possible. Fortunately, for a few days, we moved to a friend’s place to look after their kitten while they were travelling. They had an air fryer, which again proved to be an excellent substitute. He ground the completely dried mass once more in the coffee grinder, and after 30 days, Krisztián’s homemade cocoa powder was ready.

Conclusion

Thus, our six-month journey around the world and our travel blog come to an end. We are very glad we embarked on this trip, and although it required an enormous investment of money, time and energy, every moment was worth it. We gained experiences we could never have dreamed of before.

New Zealand has so many different natural wonders in one place that we really didn`t know where to look. The beautiful mountain landscapes where we could spend a few days, the Abel Tasman National Park, dotted with sandy beaches overgrown with dense forest, where we even saw glow-worms. Not to mention that through Krisz’s friends, Ila and Jack, we could spend our time there in such a fantastic community of friends. Of course, there were many things left we could not see, such as the fjord world at the southern tip of the country, or the endangered kiwi birds.

Although Uruguay does not seem to be the most exciting South American country, and is incredibly expensive, thanks to Bori’s friend Anna, we still got to know Montevideo’s vibrant nightlife, full of live music events across the city.

Arriving in Costa Rica, we were struck by the beauty of South American nature. The flora and fauna are not only absolutely incredible but also very easily accessible. There is no need to go on jungle treks to encounter truly special exotic animals and plants – it is enough to leave the big cities, and you are immediately surrounded by nature. The more than a week we spent on the Osa Peninsula was one of the most fantastic experiences. At our feet lay the sandy beach and within arm’s reach the jungle, where we saw monkeys, sloths, parrots and many other fascinating animals. Our accommodation during our second stay in Uvita, Cascada Verde, was one of the best places either of us has ever stayed in. Although we would already love to return just for the nature, the country also has many ancient city ruins we would very much like to see. And the bonus was that here we had the most delicious tropical fruit we had ever eaten.

In Peru, we discovered a completely new world in the Andes. In the Sacred Valley of the Incas, we visited an ancient city that had remained in incredibly good condition for hundreds of years, surrounded by enormous mountain ranges and the tranquillity they radiated. Machu Picchu itself is a very interesting site, but the four-day trek through the Andean mountain range leading to it was breathtaking in every sense. We simply cannot describe the extraordinary feeling when, at an altitude of four thousand metres, you are still surrounded by mountains several thousand metres higher. If we return to Peru, we will definitely take time to see the Nazca Lines, the Rainbow Mountain and its surroundings, as well as the Amazon.

Although we only spent two days in a big city in Hawaii, it was already clear what a special place this archipelago is. What we most regret is that we did not have more time to explore the islands’ unique marine and terrestrial wildlife and their one-of-a-kind volcanoes.

Indonesia was culturally the most interesting place we have ever visited, and although many aspects of it were annoying, we are really happy we could get to know the local religions and customs better. And the fact that we even got to attend a local wedding was truly a very special experience. We saw a great deal of beautiful nature here too, but the most exciting experience was undoubtedly scuba diving. Of course, we had looked forward to diving, but we had no idea how captivating this magical world would be. Since we completed our diving exam, we have constantly been thinking about where we could go diving next. The country is unimaginably vast, with some of its islands being the size of all of Europe. Although we managed to explore many areas, Borneo’s and New Guinea’s unparalleled rainforests and Raja Ampat’s underwater coral world (considered the best diving site in the world) still await us.

We rather feel as though it was two years ago that we left Budapest for New Zealand, but perhaps this is not surprising, as in six months we experienced as much as many people may not even in their whole lifetime. It will take a long time to process all these experiences and to readjust to everyday life. While we grew tired during the journey, as you can see, we are already full of ideas about what we would like to see next.