Peru 2. rész - Machu Picchu | Peru part 2 - Machu Picchu

 Előkészületek

A Machu Picchuhoz többféle módon is el lehet jutni: az Inka úton, ami a városhoz vezető eredeti nyomvonalat követi városokon és régészeti területeken át, a Salkantay úton, ami hegyek között, természeti látványosságokon keresztül vezet, de akár tömegközlekedéssel is lehet menni. Mi a Salkantay túrát választottuk, ami 4 nap alatt vezet el Machu Picchu városához. Ez a túra olcsóbb, mint a többi opció, és sokkal kevesebben vannak, mint az Inka úton. Azért így is 2 hónapra előre le kellett foglalni a helyünket.

A túrát egy hat fős csoportban csináltuk végig, illetve velünk jött még Guido a helyi idegenvezetőnk, valamint egy szakács és egy hordár is bár ők tőlünk külön haladtak. Az indulás előtti éjszakán kaptunk fejenként egy táskát, amibe maximum 5 kilónyi csomagot pakolhattunk be. Ezeket később a hordár öszvér segítségével vitte egyik szállásunkról a másikra. Minden mást, ami út közben kellhet magunk vittünk hátizsákban. Ez lehet nem hangzik nagy feladatnak, de 4000 méteres magasságban még egy kisebb hátizsák cipelése is rendkívül megerőltető. Minden nap kaptunk bőséges és nagyon finom reggelit, ebédet és vacsorát is, amit a szakácsunk készített.

Hajnali 4 előtt szedtek minket össze a szállásunkról, így indultunk neki a kétórás utazásnak a reggeliző helyünkig. Reggeli közben elkezdtünk ismerkedni a csoport többi tagjával is, na meg persze energiát gyűjtöttünk a ránk váró túrára. Reggeli után még autóztunk egy kicsit a túra kezdőpontjáig, ami kb. 3500 méter magasan volt a hegyek között.

Első nap

Az első szakasz rögtön egy meredekebb emelkedő volt, ahol szó szerint pár lépésenként meg kellett állnunk pihenni. Ezek a pihenők tökéletesek voltak arra, hogy Guido meséljen nekünk a tájról, az Inkákról, na meg persze a coca levélről, amivel meg is kínált minket. Ebből egy kis marékkal kell venni és azt rágcsálni. Leginkább keserű fű íze volt, viszont pár másodperc után rögtön adott egy kis löketet és a szájunkat is elzsibbasztotta kicsit. Mi a túra folyamán többször is kihasználtuk a coca segítő erejét, hol leveleket rágcsálva, hol teaként leforrázva.

  

A majd egy órás emelkedő után már többnyire sík terepen kellett sétálnunk egészen a szállásig. Volt egy szakasz, ahol egy hatalmas földcsuszamlás elmosta az utat, itt épp munkások vájtak új ösvényt a földbe, nekünk meg a meredek hegyoldalban a félkész ösvényen kellett biztonságos távolságot tartva átvágnunk ezen a szakaszon. Mi a száraz évszak elején érkeztünk, ezért sok helyen látszottak még az esős évszakban gyakori földcsuszamlások nyomai (az esős évszak alatt nem is nagyon lehet túrázni a környéken, mert túl veszélyes lenne). Amikor megérkeztünk a 3900 méteren lévő szállásunkra, gyorsan adtak nekünk coca teát meg helyi menta teát is aztán beköltöztünk a kunyhókba. Kicsike faházikónk volt, amiben csak mi ketten aludtunk. A kabin teteje üvegből volt, úgyhogy este az ágyból nézhettük a csillagos eget, illetve a ház mögött tornyosodó hatalmas Salkantay hegy hófödte csúcsát.

     

Miután lepakoltunk, megebédeltünk és egy kis pihenő után Guido elvitt minket a közeli Humantay lagúnához. Ide megint egy meredek emelkedő vezetett egészen 4200 méterig. Guido elmondta, hogy ne aggódjunk, ha ez nagyon nehéz lesz, akkor a holnapi nap még nehezebb lesz, és azzal neki is vágtunk a sétának. Az út megterhelő volt, rengeteget kellett pihennünk. Eleinte még az egyik csoporttársunkkal hármasban beszélgettünk, de egy ponton fel kellett hagynunk a beszélgetéssel, mert anélkül is alig kaptunk levegőt. Hihetetlennek tűnt, hogy hátra fordulva a távolba láttuk a sok-sok 3000 méteres, innen csak kicsi domboknak tűnő hegyet. Ez nagyon érdekes perspektívába helyezte milyen különleges helyen is vagyunk.

   

A felfelé vezető út alatt beborult az ég és eleredt az eső. Ilyen magasan a hegyekben teljesen kiszámíthatatlan az időjárás, úgyhogy szerencsére mindenre fel voltunk készülve. A lagúnát egy hatalmas hegycsúcson lévő gleccser táplálta. Egészen felfoghatatlan látvány volt a türkiz színű tó és a mögötte lévő esőfelhőkbe burkolózott hatalmas havas hegy. Itt még sétálgattunk egy kicsit, hogy más szögből is láthassuk a tájat, aztán elindultunk lefelé, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a szállásunkra. Vacsora után hulla fáradtan mentünk a kicsi házikónkba. Kint mindössze pár fok volt, és ugyan a házikó nagyon hangulatos volt az üveg oldalaival, a hideg kint tartásában nem sokat segített. Bori annyira fázott, hogy Krisztián minden létező takarót, lepedőt, rongyot, kabátot Borira rakott majd betuszkolta a takaró szélét alá, a végére Bori egy hatalmas palacsintára hasonlított.

 

Második nap

Krisztián Lima óta, több mint egy hete borzasztóan aludt a magasság miatt, úgyhogy nagyon fáradtan kelt. Egy finom reggeli után összekaptuk magunkat és neki kezdtünk a túra legnehezebb napjának. A táborból egy 3-4 órás út vezetett felfelé, szerencsére egy-egy meredek emelkedő után mindig volt egy rövidebb sík szakasz is, ahol könnyebb volt a séta. Mindenkinek nehezére esett a sok meredek emelkedő ebben a magasságban; Krisznek mostanra a feje is fájt, amin a coca levél, a fűszeres alkoholos főzet és a fájdalomcsillapítók se segítettek. Az időjárás se volt túl barátságos, hideg volt, és erős szél fújt, de legalább az eső nem esett.

 

A hosszú, megerőltető út után megérkeztünk a túra legmagasabb pontjára, 4600 méteres magasságba, ahol már tiszta égbolt és napsütés várt minket. Felfoghatatlan volt, hogy ilyen magasságba is több ezer méterrel felénk tornyosuló hegyekkel voltunk körülvéve. Nehéz elmagyarázni mennyire aprónak érzi magát itt az ember. Az ilyen magasságban létezés is leírhatatlan; minden mozdulat, minden lélegzetvétel nehéz és kimerítő.

  

Egy kis pihenés, nézelődés és fotózás után elindultunk lefelé. A nap hátralévő részében már csak lefelé kellett sétálni, sok-sok órán át. Krisz itt már elkezdte nagyon rosszul érezni magát és elhatározta, hogy megpróbál valami másra koncentrálni. Guidotól tudtuk, hogy itt laknak csincsillák, úgyhogy Krisz elhatározta, hogy addig sasol, amíg meg nem találja őket. Krisztiánéknak otthon gyerekkoruk óta vannak csincsilláik, és régi álma volt, hogy majd egyszer a Perui Andokban láthassa őket természetes környezetükben.

Nem kellett sokat várnia, pár perc után mozgásra lett figyelmes a sziklák között, előkapta a távcsövét és meg is látta a napon melegedő állatokat. (A csincsillák egyébként éjszakai állatok, de itt olyan hideg van, hogy amikor előbújik a nap, akkor kijönnek melegedni). Bár az itteni csincsillák más színűek voltak és a pofácskájuk is más formájú volt, mint a háziasított társaiknak, így is egyértelműen fel lehetett őket ismeri. Majdnem fél órát töltöttünk el a csincsillák nézésével, és közben nagyon lemaradtunk a csoportunktól.

 

Ezután egy pokolian rossz szakasz következett. A folyamatos lefelé meneteléstől Borinak nagyon megfájdultak a térdei, így minden meredekebb lépésnél Kriszbe kapaszkodva tudott csak lelépni. Krisz viszont eddigre már teljesen a halálán volt. Sajgott a feje, szédült, nem tudott koncentrálni, és nem volt semmi energiája; olyan volt, mint egy szörnyű másnaposság a hányinger nélkül. Egy ponton már attól tartott, hogy vagy leviszik öszvérháton – bár abba se volt biztos, hogy meg tud ülni egy öszvéren – vagy esetleg helikopterrel kell érte jönni. Így caplattunk lefelé, félholtan. Szerencsére sikerült kitartanunk és eljutni az ebédlő helyig, ahol utolértük a csapatunkat. Bori rosszabb lábán már volt térdrögzítő, amit magunkkal hoztunk, de itt kapott Guidotól egyet a másik térdére is. Krisznek pedig alpaka szőrmét raktak a földre, hogy lefeküdhessen aludni, amíg a többiek ebédeltek. Fél órával később Krisznek sikerült ennie, és coca teát innia. Szerencsére sokkal jobban érezte magát, mintha teljesen kicserélték volna, újra erőre kapott. A coca levél egyébként tényleg csodaszer; délelőtt Borinak fáj a feje, és egy marék coca levelet kapott. Miután 10 percig rágcsálta azt, nem csak a nyelve kezdett zsibbadni, de a fejfájása is elmúlt.

Innentől már egy kevésbé meredek szakasz következett. Ahogy leértünk nagyjából 3000 méterig, melegedni kezdett az idő, már egy póló is elég volt. Itt már az Andok legmagasabb vonulatának a túl oldalán voltunk. Az Amazonas dzsungelhez közeledve a levegő egyre párásabb, melegebb lett és egyre több szúnyog jelent meg körülöttünk. Este megérkeztünk a szállásra, ahol kis faházakba költözhettünk be. Kicsit pihentünk, majd egy kiadós vacsora után le is feküdtünk aludni, mert másnap is hosszú nap várt ránk.

Harmadik nap

Ez volt az utolsó nap, hogy a természetben túráztunk. Gyönyörű napsütéses időnk volt, úgyhogy a rövidnadrágok és a naptej is előkerült. Ez a séta nem volt annyira érdekes az elmúlt napokhoz képest (félreértés ne essék, így is hihetetlen volt, csak ilyet már láttunk); kicsit hasonlított az Új-Zélandi Abel Tasman nemzeti parkos túránkra, csak a tenger hiányzott. Ebéd után még sétáltunk egy darabig, utána viszont autóval vittek minket tovább egy hosszabb szakaszon. Hidroelectrica városában kiraktak minket és innen egy sínpár mellett kellett órákon át sétálni egészen a Machu Picchu tövében fekvő parányi Aguas Calientes városig. Út közben hol füllesztően meleg volt, hol leszakadt az ég. Az összes túra csoport (mert természetesen nem csak a mi 6 fős csapatunk csinálta ezt az útvonalat) a sínek mentén sétált. Amikor jött egy vonat, azok gyakori füttyszó mellett nagyon lassan haladtak, hogy mindenkinek legyen ideje lehúzódnia a sínek mellé. Itt amúgy csak kisebb, turista vonatok közlekedtek csak, amik Machu Picchuhoz vittek turistákat. Borit ezen a szakaszon érte el a vég, nagyon rosszul volt a kimerültségtől, és nehezen tudta a lépést tartani. A csapat gyorsan haladt, és mindkettőnknek megterhelő volt a pihenők hiánya és az állandó gyors tempó, mivel még túrázáshoz szokott szervezeteknek is nehéz ilyen körülmények között menetelni. A nehézségek ellenére végül megérkeztünk az utolsó szállásunkra.

Aguas Calientesben egy meglepően előkelő hotelben volt a szállásunk (azért nem kell luxusra gondolni; de volt rendes ágyunk, és fürdőszobánk is). Amióta elindultunk nem zuhanyoztunk, úgyhogy már nagyon izgatottan vártuk az előre beharangozott meleg zuhanyt. Zuhany volt, meleg víz viszont nem, de azért így is jó volt lemosni magunkról a több napi izzadtságot és koszt. Este közösen vacsoráztunk egy helyi étteremben, ami nyomába sem ért a túra alatt a szakácsunk által készített ételkölteményeknek.

Szakácsunk főztje a túra alatt

Láma alakú rágcsával

A csoport többi tagja későn jelentkezett a túrára, így nekik maguknak kellett megvenniük a Machu Picchu bejárására szóló jegyüket, úgyhogy a vacsora után el is köszöntünk egymástól. Guido odahívott minket és sűrű bocsánatkérés közepette elmondta, hogy mivel holnap lesz anyák napja, amit édesanyjával szeretne tölteni, nem tud minket körbe vezetni Machu Picchuban, de egy idegenvezető barátja beugrik helyette. Teljesen érthető és még kicsit megható is, hogy ebből az okból nem tudott velünk jönni. Elmondta, hogy a barátja majd a bejáratnál vár minket és be is mutatott neki. Elmagyarázta azt is, hogy Machu Picchuba vagy 1700 lépcsőn keresztül vezet az út, vagy busszal tudunk felmenni.

Machu Picchu

Következő reggel korán keltünk és kapásból nagy dilemmával találtuk magunkat szemben. Krisztián annyira rosszul érezte magát, hogy attól tartottunk még busszal se tud felmenni. Szerencsére reggelinél Borinak sikerült dinnyét és rántottát tuszkolnia Kriszbe, aki ettől egyből jobban érezte magát. Végül sikerült annyira összekapnia magát, hogy a lépcsőzés mellett döntöttünk a busz helyett. Közel másfél óra volt, hogy felmásszunk a lépcsőkön a meredek hegyoldalban, közben sok helyen az erdőből fantasztikus kilátás nyílt a sűrű hegycsúcsokra és a közöttük megülő felhőkre. Bori végig számolta a lépcsőket, ami nagyon hasznos volt, mert legalább végig tudtuk, hogy még nagyjából mennyi van hátra. 1724 lépcsőfok után felértünk a bejárathoz, ahol már várt minket Ricardo, az idegenvezető.

 

Machu Picchu a hegyek között elrejtett város, ahova csak a felsőbb réteg léphetett be, bár az uralkodó nem itt, hanem Cuscoban lakott. A városban volt több fontos templom, egy főtér, elit egyetem, lakóházak, börtön, több mint száz terasz, ahol növényeket termesztettek és egy piramis is, amit sajnos már nem tudtak befejezni a spanyolok érkezése előtt. El se tudjuk képzelni milyen csodás lenne ez a város, ha teljesen elkészülhetett volna.

    

Ricardo hosszú előadást tartott nekünk az Inkák történelméből, amit mi egyrészt már ismertünk, másrészt nem is mesélt túl jól. Ráadásul mivel a város egy hegy csúcsán van (2400 méteren) a tűző nap elől se volt menekvés. Krisztián újra elkezdte rosszul érezni magát, Borinak meg borzasztóan kellett pisilnie, amit sajnos csak a bejáratnál lehetett, de miután beléptünk a városba, visszafordulni már nem tudtunk. Úgyhogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk gyorsan letudni a túrát. Ricardo megmutatta a legfontosabb helyeket és mesélt is róluk, de sajnos egyikőnk se tudott megfelelően koncentrálni rá. Nagyon sajnáljuk, hogy Machu Picchu bejárása nem sikerült túl jól, de arra jöttünk rá, hogy bár maga a város is elképesztően érdekes, az oda vezető út még izgalmasabb volt.

Lefelé már busszal mentünk, és a városba visszaérve két órát kellett várnunk a vonatra, amivel elindultunk hazafelé. Mire leszálltunk a vonatról, mindketten nagyon rosszul lettünk, annyira kimerültek voltunk, hogy másra se tudtunk gondolni, mint hogy lefeküdhessünk aludni. Onnan még két óra várakozás és 4-5 óra utazás várt ránk. Nagyon nehéz volt a nap hátralévő része és mire megérkeztünk Cuscoba a szállásunkra annyira kimerültek voltunk, mint még soha azelőtt.

Az utolsó perui hetünkre még nagy terveink voltak, de úgy döntöttünk inkább visszamegyünk Pisacba pihenni és meglátjuk a továbbiakat.

Újra Pisacban

Pisacban sikerült visszamennünk az előző szállásunkra, aminek nagyon örültünk. Rengeteget pihentünk (két hét után először végre Krisz is ki tudta aludni magát), megnéztük az Eszeveszett birodalmat is dél-amerikai spanyol szinkronnal (mert ez a mese Peruban játszódik), és rengeteget játszottunk Lucky-val a kiscicával is, aki rengeteg időt töltött velünk. Hol játszott velünk, hol az ölünkben dorombolt, hol pedig a hasunkon vagy a vállunkon aludt. Pár nap után annyira hozzánk szokott, hogy este bekuckózta magát közénk, és vagy Bori karjaiban félig a takaró alatt, vagy valamelyikünk mellkasán aludt. Éjszaka sokszor kikéreckedett, de reggel mindig az ajtó előtt óbégatott, hogy engedjük be; így miután felébredtünk még egy jó darabig az ágyban pihentünk és bujciztunk vele. A kiscica sokat segített abban, hogy lelassuljunk, és kipihenjük magunkat.

Sajnos ahogy teltek a napok rá kellett jönnünk, hogy nincs elég energiánk arra, hogy tovább menjünk, így nem tudtuk meglátogatni a szivárványos hegyet és annak környékét. Emiatt elég szomorúak voltunk, de annak semmi értelme nem lett volna, hogy újra betegségig fárasszuk magunkat napokkal azelőtt, hogy tovább indulunk Hawaiira. Azért szerencsére nagyon kellemes volt egy hetet pihenni. Az időjárás is napos, meleg volt, és rengeteg zöldséget, gyümölcsöt ettünk. Krisztián többször is készített maracujás limonádét, ami mindkettőnknek nagy kedvence lett, és a hét végére még a kertben lakó alpaka is odafeküdt a lábunkhoz, hogy simogassuk meg egy kicsit.

 

Még elmentünk egyszer a piacra, hogy vegyünk pár utolsó apró szuvenírt aztán felkészültünk az előttünk álló hosszú utazásra és elbúcsúztunk Perutól és Dél-Amerikától (és Luckytól, a kiscicától).

 

Preparations
There are several ways to reach Machu Picchu: via the Inca Trail, which follows the original route to the city through ancient towns and archaeological sites; via the Salkantay Trek, which leads through the mountains and natural attractions; or even by public transport. We chose the Salkantay Trek, which leads to the city of Machu Picchu over 4 days. This trek is more affordable than the other options and significantly less crowded than the Inca Trail. Even so, we had to book our spots two months in advance.

We completed the trek in a group of six people, accompanied by Guido, our local guide, as well as a cook and a porter, though they travelled separately from us. On the night before departure, we were each given a bag in which we could pack up to 5 kilograms of luggage. The porter later carried these with the help of a mule from one accommodation to the next. Everything else we might need along the way we carried in our own backpacks. This may not sound like a big task, but at 4000 metres altitude, even carrying a small backpack is challenging. Every day we were served generous and delicious breakfasts, lunches and dinners, all prepared by our cook.

We were picked up from our accommodation just before 4 a.m., beginning a two-hour journey to our breakfast stop. During breakfast, we started to get to know the other members of the group and, of course, gather some energy for the day ahead. After breakfast, we drove a bit further to the starting point of the trek, which was located at around 3500 metres in the mountains.

Day One
The first section was already a steep climb, where we literally had to stop and rest every few steps. These breaks were perfect opportunities for Guido to tell us about the landscape, the Incas, and, of course, the coca leaf, which he offered us. You need to take a small handful and chew it. It tasted mostly like bitter grass, but within seconds, it gave a bit of a boost and slightly numbed our mouths. During the entire hike, we took advantage of the coca leaf’s helpful effects several times, either by chewing the leaves or drinking them as tea.

After nearly an hour of climbing, we continued on mostly flat terrain all the way to our accommodation. There was a section where a massive landslide had washed away the road; here, workers were carving a new trail into the earth, and we had to cross this section on a half-finished path along the steep mountainside, keeping a safe distance. We arrived at the beginning of the dry season, so traces of landslides from the rainy season were still visible in many places (hiking is not really possible in the rainy season, as it would be too dangerous). When we arrived at our accommodation at 3900 metres, we were quickly given coca tea and local mint tea, then moved into our huts. Our little wooden cabin was just for the two of us. The roof was made of glass, so at night we could watch the starry sky and the massive, snow-covered peak of Mount Salkantay towering behind the house from our bed.

After unpacking, we had lunch, and following a short rest, Guido took us to the nearby Humantay Lagoon. This involved another steep climb all the way to 4200 metres. Guido told us not to worry if this climb felt hard – the next day would be even tougher. And so, we set off. The walk was strenuous, and we had to rest frequently. At first, we chatted with one of our group mates, but at one point we had to stop talking altogether – we could hardly breathe. It was unbelievable to turn back and see in the distance many 3000-metre-high mountains that from here looked like little hills. It put into perspective what a unique place we were in.

During the ascent, the sky clouded over, and it started to rain. At this altitude in the mountains, the weather is completely unpredictable, so we were prepared for everything. The lagoon was fed by a glacier atop a massive peak. The view was almost incomprehensible: a turquoise-coloured lake with a huge snowy mountain cloaked in rainclouds behind it. We walked around a bit to see the landscape from different angles, then began our descent so we could reach our accommodation before dark. After dinner, we were completely exhausted and went to our little house. Outside, it was only a few degrees, and although the cabin was very cosy with its glass sides, it did not help much in keeping out the cold. Bori was so cold that Krisz piled every available blanket, sheet, cloth and coat on top of her, then tucked the blanket edge underneath her, turning Bori into a big burrito.

Day Two
Krisztián had been sleeping terribly due to the altitude since Lima – more than a week – so he woke up feeling very tired. After a delicious breakfast, we pulled ourselves together and began the hardest day of the trek. From the camp, it was a 3–4-hour ascent. Fortunately, after each steep climb, there was a short flat section where the walking was easier. Everyone struggled with the many steep sections at this altitude; Krisz was now also suffering from a headache, which neither coca leaves, alcoholic herm mix, nor painkillers helped. The weather wasn’t very friendly either – it was cold and very windy – though at least it wasn’t raining.

After the long, exhausting climb, we reached the highest point of the trek, at 4600 metres, where clear skies and sunshine greeted us. It was incredible that even at this altitude, we were surrounded by mountains towering thousands of metres above us. It’s hard to explain how tiny one feels in such a place. Just existing at this altitude is also indescribable – every movement, every breath is difficult and draining.

After a short rest, some sightseeing and taking photos, we began our descent. For the rest of the day, we only had to walk downhill – for many hours. At this point, Krisz started to feel very unwell and decided to focus on something else instead. We knew from Guido that chinchillas lived in this area, so Krisz decided to keep watch until he found them. He and his family have had chinchillas since he was a small kid, and it had long been his dream to see them in their natural environment in the Peruvian Andes.

He didn’t have to wait long – after a few minutes he noticed movement among the rocks, grabbed his binoculars and spotted the animals warming themselves in the sun. (Chinchillas are nocturnal animals, but it’s so cold here that when the sun comes out, they come out to warm up.) Although the wild chinchillas here had a different colour and face shape from the domesticated ones, they were still unmistakable. We spent almost half an hour watching them and fell far behind our group.

What followed was an excruciating section. The constant downhill walking caused Bori’s knees to hurt badly, so at every steeper step she had to hold onto Krisz to descend. By now, Krisz was completely done for. His head throbbed, he was dizzy, couldn’t focus, and had no energy – it was like a horrible hangover without the nausea. At one point, he feared they’d have to carry him down on a mule – though he wasn’t even sure he could sit on a mule – or that they might need to call a helicopter for him. And so, we trudged downhill, half-dead. Fortunately, we managed to persevere and reach the lunch stop, where we caught up with our group. Bori already had a knee brace on her worse knee, which we had brought along, but here she received another from Guido for her other knee. For Krisz, they laid alpaca skin on the ground so he could lie down and sleep while the others ate. Half an hour later he managed to eat and drink some coca tea. He felt much better – like a new person – and regained his strength. Coca leaf really is a miracle remedy; that morning Bori had a headache, and after chewing a handful of coca leaves for ten minutes, not only did her tongue go numb, but her headache also disappeared.

From there on, the trail became less steep. As we descended to around 3000 metres, the weather warmed up and a T-shirt was enough. We were now on the other side of the highest mountain range of the Andes. As we approached the Amazon jungle, the air became more humid and warmer, and more and more mosquitoes appeared. In the late afternoon, we arrived at our accommodation, where we were given small wooden cabins. After a short rest and a hearty dinner, we went to bed – another long day awaited us.

Day Three
This was the last day we hiked in nature. We had beautiful sunny weather, so out came the shorts and sunscreen. This walk wasn’t quite as interesting compared to the previous days (don’t get me wrong—it was still incredible, just something we had already experienced); it was somewhat reminiscent of our hike in Abel Tasman National Park in New Zealand, only without the sea. After lunch, we walked a bit more, but were then driven by car for a longer stretch. We were dropped off in the town of Hidroelectrica, from where we had to walk for hours alongside a railway track all the way to the tiny town of Aguas Calientes, located at the foot of Machu Picchu. Along the way, it was at times swelteringly hot, and at others it was raining cats and dogs. All the hiking groups (as naturally, it wasn’t only our team of six doing this route) walked along the railway. When a train approached, it moved very slowly with frequent whistles so that everyone had time to move to the side. Only smaller, tourist trains ran along this section, taking visitors to Machu Picchu.
This section broke Bori—she was feeling extremely unwell from exhaustion and struggled to keep up. The group moved fast, and the lack of breaks combined with the constant pace was very demanding for both of us, as even for people used to hiking, marching in such conditions is tough. Despite the difficulties, we eventually reached our final accommodation.
In Aguas Calientes, we stayed in a surprisingly upscale hotel (nothing too luxurious, but we did have a proper bed and a bathroom). We hadn’t showered since the start of the trip, so we were very excited for the promised hot shower. There was a shower, but no hot water—still, it was great to wash off days of sweat and grime. In the evening, we had dinner together at a local restaurant, which couldn’t compare to the culinary masterpieces our cook had prepared during the trek.
The rest of the group had signed up late for the trek, so they had to buy their own tickets for visiting Machu Picchu, meaning we said our goodbyes after dinner. Guido called us over and, while apologising profusely, explained that since tomorrow is Mother’s Day, which he wanted to spend with his mother, he wouldn’t be able to guide us around Machu Picchu. Instead, a guide friend of his would take his place. This was completely understandable and even a bit touching, given the reason. He told us that his friend would be waiting for us at the entrance and introduced him to us. He also explained that to reach Machu Picchu, we either need to climb around 1,700 steps or take the bus.

Machu Picchu
The next morning, we got up early and immediately faced a big dilemma. Krisz felt so unwell that we feared he might not even manage the bus ride up. Fortunately, at breakfast, Bori managed to get him to eat some watermelon and scrambled eggs, which helped him feel much better. In the end, he pulled himself together enough that we chose to take the stairs instead of the bus. It took us nearly an hour and a half to climb the stairs up the steep mountainside, with many spots offering fantastic views from the forest onto the jagged peaks and the clouds resting between them. Bori kept count of the steps the whole way, which was really helpful since it allowed us to estimate how much we had left. After 1,724 steps, we reached the entrance, where Ricardo, the tour guide, was already waiting for us.
Machu Picchu was a city hidden among the mountains, accessible only to the upper class, though the ruler himself didn`t live here but in Cusco. The city contained several important temples, a main square, an elite university, residential buildings, a prison, more than a hundred terraces used for growing crops, and even a pyramid that, unfortunately, could not be completed before the arrival of the Spaniards. It’s hard to imagine how wondrous this city could have been had it been fully finished.

Ricardo gave us a long lecture on Inca history, much of which we already knew, and he didn’t deliver it particularly well. Moreover, since the city is on top of a mountain (at 2,400 metres), there was no escape from the blazing sun. Krisz began to feel unwell again, and Bori desperately needed to pee—which was only possible at the entrance, but once we entered the site, turning back wasn’t an option. So, we decided to try and get the tour over with quickly. Ricardo showed us the main points of interest and talked about them, but unfortunately, neither of us could really concentrate. We are disappointed that our visit to Machu Picchu didn’t go too well, but we did realise that while the city itself is fascinating, the journey to it was even more exciting.

We took the bus down and, once back in town, had to wait two hours for the train that would take us home. By the time we got off the train, we were both feeling very ill, so exhausted that we could think of nothing but lying down to sleep. We still had two hours of waiting and a 4–5-hour journey ahead. The rest of the day was very difficult, and by the time we arrived back at our accommodation in Cusco, we were more exhausted than ever.

We had big plans for our last week in Peru, but we decided instead to return to Pisac to rest and see how things would go from there.

Back in Pisac
We managed to return to our previous accommodation in Pisac, which made us very happy. We rested a lot (for the first time in two weeks, Krisz was finally able to get a good night’s sleep), watched The Emperor’s New Groove dubbed in South American Spanish (since the cartoon is set in Peru), and spent loads of time playing with Lucky, the kitten, who spent a lot of time with us. Sometimes he played with us, sometimes purred in our laps, and sometimes slept on our stomachs or shoulders. After a few days, he got so used to us that at night he snuggled in between us and either slept partially under the blanket in Bori’s arms or on one of our chests. At night, he often asked to be let out, but in the morning, he would always be meowing at the door to be let in; so, once we woke up, we stayed in bed for a while longer, resting and cuddling with him. The kitten helped us slow down and recharge.

Unfortunately, as the days passed, we realised we didn’t have the energy to go any further, so we weren’t able to visit the Rainbow Mountain and the surrounding area. We were quite sad about this, but it would have made no sense to exhaust ourselves to the point of illness again just days before heading off to Hawaii. Still, we were very lucky to enjoy a relaxing week. The weather was sunny and warm, and we ate lots of vegetables and fruit. Krisztián made passion fruit lemonade several times, which became a big favourite for both of us, and by the end of the week even the alpaca living in the garden came and lay down at our feet so we could give it a little pet.

We went to the market one last time to buy a few final souvenirs, then prepared for the long journey ahead and said goodbye to Peru and South America (and to Lucky, the kitten).