Indonézia 7. rész - Pulau Weh | Indonesia part 7 - Pulau Weh

Megérkezés Pulau Weh-re

Bukit Lawang után észak Sumátrára mentünk, ahol egy kis szigeten, Pulau Weh-en töltjük majd az utazásunk utolsó hetét. A repülőút és a kompút is viszonylag simán ment. A komp megállóban megszólított minket egy helyi férfi, de egyáltalán nem volt tolakodó, így szóba elegyedtünk vele. Elmondta a komp menetrendjét, majd megemlítette, hogy tuktukos Banda Acehben (ahonnan a komp indul Pulau Weh szigetre), egy barátja pedig Pulau Weh-en dolgozik tuktuk taxisként. Kicsit bizonytalanok voltunk, hogy mennyire lesz megbízható, de mivel nem ismertünk senkit és kellett egy fuvar, számot cseréltünk vele. Jacknek hívták, és az egyik legjobb élményünk volt vele a helyiek közül. Nem sokkal azután, hogy számot cseréltünk (és megvolt a közös fotó is persze), elküldte a szigeten dolgozó barátja telefonszámát és felhívta, hogy menjen ki elénk a komphoz. Küldött nekünk fotót a szigeten dolgozó barátja tuktukjáról, hogy felismerjük, és elküldte nekünk a komp menetrendet. Nagy dolog volt, hogy Borival is többször kezet fogott, megkérdezte a nevét, és a telefonjába nem csak Krisz nevét írta fel, hanem Boriét is. Ez nagyon nagy dolog, mert a helyiek a nőket teljesen levegőnek nézik, az pedig, hogy kezet fogjanak egy nővel teljesen elképzelhetetlen. Miután leszálltunk a kompról Pulau Weh-en Jack barátja már várt is minket a kikötőben egy kis táblával, amin mindkettőnk neve rajta volt. Nagy segítség volt nekünk, hogy nem kellett a 25 kiabáló taxis és tuktukos közül választani, hanem már megvolt, hogy kivel megyünk tovább, így el tudtunk iszkolni az agresszív sofőrök elől. Az út teljesen rendben ment, annyit fizettünk, amiben korábban megállapodtunk, úgyhogy nagyon jó élményünk volt.

Megérkezésünk után az első két napot csak pihenéssel töltöttük. Felfedeztük a picike falut, ahol laktunk, bár nagyon pici volt, nem túl sok felfedezni valóval. Egy darab nagyjából 1 km hosszút út volt, aminek egyik oldalán a fehér homokos és felfoghatatlanul kék vizű strand volt, a másik oldalán pedig főleg szállások búvárközpontok, étkezdék és néhány lakóház állt. A strandon pár fáról nagy kötelek lógtak, amiken lehetett hintázni (mi nyilván hintáztunk is), volt amelyikre gumiabroncsot kötöttek. Volt még amúgy pár hinta is kirakva és rengeteg pad is, hogy aki nem akar a homokba ülni, az is csodálni tudja a képeslapnak beillő látványt.

  

Pár nap pihenő után már nagyon vártuk, hogy búvárkodhassunk, Krisztián meg is borotválkozott. Ezt kifelejtettük a Moyo szigetes történetből, de Krisz eléggé szenvedett az első napokban, mert a bajusza miatt folyamatosan szivárgott a víz a maszkjába. A megoldás az lett, hogy 8 év után ideiglenesen megvált a bajszától. Azért Bori alig ismerte meg a művelet után. Most, másodjára már csak ollóval vágta egészen rövidre, a probléma így is megtoldódott. Pulau Weh szigetén egy kedves szálláson laktunk, ahol egyben búvárkodtunk is. Volt egy saját bungalónk, saját kültéri fürdőszobával és nagy terasszal. Nagyon kellemes volt a szállás és kedvesek voltak az emberek is. Sajnos az ott töltött harmadik napunkon egész nap szakadt az eső. Ez elég elkeserítő volt, és rossz volt a hangulatunk is tőle.

Búvárkodás

Szerencsére délutánra az eső alább hagyott és néhol még a nap is kikandikált a felhők közül. Ennek nagyon örültünk, mert délutánra már bejelentkeztünk egy merülésre. Maga a búvárkodás sajnos nem volt túl izgalmas. Eléggé kopár volt a hely, és meg csak sok hal se volt. Azért volt rengeteg tűzhal és skorpióhal, amiket így jó alaposan megnézhettünk, viszont a merülés végére már meg is untuk őket. Az egyetlen igazán emlékezetes élmény talán az volt amikor békahalakat is láttunk. Ettől függetlenül, elég unalmas volt, mi pedig nem tudtuk eldönteni, hogy Moyo sziget volt-e annyira fenomenális, hogy azután már minden unalmasnak tűnik vagy csak itt nem jó a búvárkodás. Következő nap, Bori elég fáradt volt és inkább otthon maradt, de Krisz elment két merülésre délután. Ezek már jóval érdekesebbek voltak, bár ezek se rúghattak labdába a Moyo szigeti élményeink mellett. Ezt követően viszont két nap is elmentünk közösen búvárkodni napi kétszer. Ezek a helyszínek mar sokkal reménydúsabbak voltak, több élővilággal és a víz alatti táj is jóval változatosabb volt. A kedvenc helyünket a többiek csak akváriumnak nevezték, meg is érdemelte ezt a nevet. Rengeteg hal volt, akik kisebb-nagyobb rajokban úsztak. Nagyon sok íjhal volt, amiből láttunk is egy hatalmas példányt, akiről utólag mesélték el nekünk, hogy majdnem megtámadta Bori uszonyait. Szerencsere mi ezt csak utólag tudtuk meg, és nem a víz alatt, mert már így is eléggé féltünk ezektől az agresszív halaktól. Ezen kívül láttunk kétszer is polipot, egy alkalommal pedig Bori a messzeségben nagyobb rájákat. Meg is próbáltunk közelebb menni hozzájuk, de 24 méternél úgy döntött a vezetőnk, hogy nem maradhatunk ilyen mélyen. A mi búvár engedélyünk 18 méterig érvényes, amit nem kell véresen komolyan venni, 20 méter még teljesen rendben van, de 24-nél már vissza kellett fordulnunk. Borinak nagy álma volt sasráját vagy manta ráját látni, ezért nagyon örült, hogy a kékségben láthatott egyet elúszni, ha csak pár másodpercre is.

                      

Amúgy a búvárkodás másik nagyon élvezetes része, hogy baromi jó alkalom a barátkozásra is. Ugye együtt hajózunk oda-vissza, két merülés között együtt pihenünk és várunk, illetve jó móka elmesélni egymásnak, hogy ki mit látott és tapasztalt. Az egyik alkalommal nagyon összerázódott a csapat és onnantól kezdve rendszeresen együtt reggeliztünk, ebédeltünk, és vacsiztunk. Annyira jó élmény amikor már fél éve utazunk kettesben, hogy a búvárkodás nem csak fantasztikus víz alatti élményeket nyújt, de segít a barátkozásban is. Amúgy nem csak a többi búvár társunkkal barátkoztunk össze, hanem a búvár mestereinkkel is, főleg Aldoval, akivel több délután is órákon át beszélgettünk. Amikor elbúcsúztunk, Bori rajzolt is nekik: Aldonak tengeri meztelen csigát, mivel ő teljesen megszállott rajongója ezeknek az állatoknak. Nasirt a nagyobb állatok jobban érdeklik, főleg a manta ráják, úgyhogy neki ezt rajzolt Bori. Mindketten nagyon örültek az ajándéknak, meg is ölelgettek minket és még közös fotó is készült.

 

Sziget élet

A szigeten nem sok más lehetőség volt a búvárkodáson kívül, de azért egyszer elmentünk egy nem túl távoli strandra kagylókat keresni, nem túl sok sikerrel. Borinak továbbra is küldetése volt, hogy óriás kagylót találjunk, amiket korábban elvettek tőlünk a reptéren. Sajnos ilyet nem találtunk, de azért hazavittünk pár érdekesebb kagylót.

 

Hazafele már Bori vezetett a kanyargós utakon szinte végig. Hazafelé menet egyszer csak egy hatalmas denevér repült el a fejünk felett, bár Bori állította, hogy biztosan sas volt, mert denevér nem lehet ekkora. Krisz viszont egészen pontosan látta, hogy ez a hatalmas állat (kb egy méteres fesztávolsággal) bizony egy denevér volt. Annak ellenére, hogy főleg a szállásunk környéken lófráltunk, volt szerencsénk a sziget szárazföldi élővilágával is találkozni. Egyik délután összefutottunk a szálláson egy hatalmas monitor gyíkkal, láttunk különböző madarakat is, köztük egy gyönyörű, színes galambot. Láttunk par repülő agámát, másik nevén repülő sárkánygyíkot is, akikről Krisznek végre sikerült jó videót készítenie, bar nem repülés közben nem, mert túl gyorsak voltak.

Krisznek volt ideje a kakaópor projektjére is, bár bonyolultabbra sikerült, mint vártuk. A Bukit Lawangrol hozott kakaókrol kiderült, hogy nem voltak elég érettek, viszont a szállásunk menedzsere ismert több embert is akik kakaót termesztenek a szigeten. Következő nap ketten is hoztak neki összesen több mint 10 kakaó babot, amik végre jók voltak. Krisz végre neki láthatott a kakaópor készítésnek, bár az idő nagyon szorította. Már csak egy hét volt hatra amikor megkapta a terméseket, amiket először egy hétig kell erjeszteni, utána pedig további bő egy hétig kell a napon szárítani. Végül az erjesztést sikerült jól megoldania, a szárítás kivitelezése viszont a hazautazás idejére maradt.

   

Cica paradicsom

Egy másik végtelenül fontos és fantasztikus eleme Pulau Weh szigetének a cicák voltak. Alapvetően nagyon sok kóbor vagy félkóbor macska van Indonéziában, és általában barátságosak, viszont Pulau Weh-en annyi cica volt egy helyen, és annyira kedvesek voltak, mint még soha. Olyan volt a sziget, mint egy cicasziget. Bori természetesen el volt ájulva a helyzettől. Az első nap egy icipici pár hetes kiscicát találtunk, akit a helyiek champinionnak (azaz csiperkegombának) hívtak. Vele sokat játszottunk és mindig Bori ölébe helyezkedett, amíg ettünk, és a lábán dagasztott. Az egyik étteremben 3 kamasz cica lakott, akikből az egyikük teljesen pofátlanul próbált kaját lopkodni, így sok időt töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kordában tartani. Volt egy kis fekete, aki nagyon meg volt fázva, és senki nem foglalkozott vele, és sovány is volt. Mindig adtunk neki az ebédünkből, és a kiscica mindig olyan udvariasan és türelmesen kuporodott a lábunkhoz, nagyon hálás volt, hogy foglalkoztunk vele. Volt egy fehér cica, aki nagyon bújós volt, és egyik nap feljött velünk a szobánkba, ahol sokat bújciztunk. Mikor lefeküdtünk aludni kiraktuk a teraszra, és még vagy egy órát az ablak előtt ült és nagy szemekkel bámult be, amitől Bori kis szíve majd megszakadt.

       

A legnagyobb cica élmény talán mégiscsak a szállásunkon lakó cica Jamal, és a felesége története volt. Jamal már az első nap megszerette Borit, sokat kavargott a lába körül és követte őt. Egyik nap egy trikolor cica (Jamal felesége) bukkant fel, és úgy döntött, beköltözik a teraszunkra. Onnantól kezdve a két cica, akik mindig együtt voltak, a teraszunkon laktak és követték Borit amerre ment. Elképesztően aranyosak voltak és nagyon kedves élmény volt mindig úgy felkelni, hogy a teraszon várnak minket. A trikolor cica annyira bújós volt, és együtt akart lenni velünk, hogy az utolsó este úgy felbátorodott, hogy bejött a szobánkba éjszaka. Hajnal háromkor arra keltünk, hogy a cica beugrott az ablakon és az ágyon Bori lábához kuporodott. Nagyon aranyos volt, és érte is megszakadt a szívünk, amikor ki kellett raknunk. Borinak fantasztikus lezárása volt ez az egész nyaralásnak. Persze szomorú is volt, mert az összes cicát szerette volna hazavinni.

      

Indulás haza

Utolsó nap a délutáni kompot szerettük volna elérni és meg is kértük a szállásadót, hogy hívjon nekünk egy fuvart és vegyen kompjegyet. A fuvar, mint kiderült ugyanaz az ember volt, aki odafele vitt minket, mert felhívta a szállásadónkat, hogy ő szeretne kivinni minket a komphoz (mivel megjegyezte, hogy melyik nap megyünk vissza Banda Acehbe). Másodjára is simán ment vele az út, bár egy ponton egy hatalmas monitor gyík jelent meg az út szélén és csodával határos módon a tuktuk első és hátsó kerekei között szaladt át. Mikor megérkeztünk Banda Acehbe, Jack már várt minket a kompállomáson és hazavitt minket a szállásra, ahol segített bepakolni a szobába, majd tippeket adott, hogy mit nézzünk meg a városban. Banda Acehben a belföldi turizmus csak a 2004-es tsunami miatt van, van is tsunami múzeum, túra és mindenféle emléképület, ami az egyetlen dolog, amire felépítették a turizmust. Mi ezeket nem akartuk megnézni, de azért elmentünk este vacsorázni. Ahogy sétáltunk az út mellett, Jack ránk kiabált a tuktukjából, mert véletlenük épp arra járt. Ragaszkodott hozzá, hogy szálljunk be mellé, majd elvitt minket vacsorázni, ahol lefordította a menüt nekünk, és rendelt helyettünk. Ezt teljesen kedvességből csinálta, nem kért el pénzt. Megbeszéltük vele, hogy másnap vigyen ki a reptérre, és – mint, ahogy eddig is – nagyon pontosan érkezett, és alkalmazkodott hozzánk. Nagyon jó élményünk volt vele, sokat beszélgettünk, és mindenképp bele akartuk írni a blogunkba őt.

 

 

Arriving at Pulau Weh

After Bukit Lawang, we went to North Sumatra, where we spent the last week of our trip on the small island of Pulau Weh. Both the flight and the ferry crossing went relatively smoothly. At the ferry stop, a local man approached us, but he wasn’t pushy at all, so we started talking to him. He told us the ferry timetable, then mentioned that he was a tuk-tuk driver in Banda Aceh (from where the ferry departs for Pulau Weh), and that a friend of his works as a tuk-tuk taxi driver on Pulau Weh. We were a bit unsure how reliable he would be, but as we didn’t know anyone and needed a ride, we exchanged numbers. His name was Jack, and he turned out to be one of our best experiences with locals. Not long after we swapped numbers (and took a photo together, of course), he sent the phone number of his friend who works on the island and called him to go and meet us at the ferry. He sent us a photo of his friend’s tuk-tuk so we would recognise it, and he sent us the ferry timetable. It was a big deal that he shook hands with Bori several times, asked her name, and in his phone, he wrote down not only Krisz’s name but also Bori’s. This is a very big deal because the locals treat women as if they were invisible, and the idea of shaking hands with a woman is completely unthinkable. After we got off the ferry on Pulau Weh, Jack’s friend was already waiting for us at the port with a small sign with both our names on it. It was a great help that we didn’t have to choose between 25 shouting taxi and tuk-tuk drivers, but already knew who we were going with, so we could slip away from the aggressive drivers. The trip went perfectly well; we paid exactly what we had agreed earlier, so it was a very good experience.

After our arrival we spent the first two days just resting. We explored the tiny village where we were staying, though it was very small, with not much to discover. There was a single road of roughly 1 km, with the white sandy beach and unbelievably blue water on one side, and mainly accommodation, dive centres, eateries and a few houses on the other. From a few trees on the beach hung big ropes you could swing on (and of course we did), some with a tyre tied on. There were also a few swings set out and lots of benches, so that anyone who didn’t want to sit in the sand could still admire the postcard-worthy view.

After a few days’ rest we were really looking forward to diving; Krisztián even shaved. We forgot to include this in the Moyo Island story, but Krisz really suffered in the first few days, because water kept seeping into his mask because of his moustache. The solution ended up being that, after eight years, he temporarily parted with his moustache. Even so, after the deed Bori barely recognised him. This time, the second time around, he only cut it very short with scissors, and that solved the problem too. On Pulau Weh we stayed at a lovely place where we also did our diving. We had our own bungalow with a private outdoor bathroom and a large terrace. The accommodation was very pleasant and the people were kind. Unfortunately, on our third day there it poured with rain all day. It was quite disheartening and it dampened our mood.

Diving
Luckily, by the afternoon the rain eased and the sun even peeped out from behind the clouds in places. We were very happy about this, because we had already signed up for an afternoon dive. Unfortunately, the dive itself wasn’t very exciting. The site was rather barren, and there weren’t even many fish. There were plenty of lionfish and scorpionfish, which we could examine thoroughly, but by the end of the dive we were already bored of them. Perhaps the only truly memorable moment was when we saw frogfish. Even so, it was rather dull, and we couldn’t decide whether Moyo Island had been so phenomenal that everything afterwards seems boring, or whether diving just isn’t good here. The next day Bori was quite tired and preferred to stay at home, but Krisz went for two afternoon dives. These were much more interesting, although they still couldn’t hold a candle to our experiences on Moyo Island. After that we went diving together on two days, twice a day. These sites were much more promising, with more wildlife and a far more varied underwater landscape. Our favourite site was known to the others simply as the Aquarium, and it truly deserved the name. There were lots of fish swimming in schools big and small. There were many archerfish, and we even saw one huge specimen which, we were told afterwards, almost attacked Bori’s fins. Luckily we only learnt this later, not underwater, because we were already quite wary of these aggressive fish. Besides that, we saw octopus twice, and on one occasion Bori saw larger rays in the distance. We tried to get closer to them, but at 24 metres our guide decided we couldn’t stay that deep. Our diving licence is valid to 18 metres, which you don’t have to take absolutely literally—20 metres is still fine—but at 24 we had to turn back. It was Bori’s big dream to see an eagle ray or a manta ray, so she was very happy that she got to see one glide past in the blue, even if only for a few seconds.

Another very enjoyable part of diving is that it’s a brilliant opportunity to make friends. You travel by boat together there and back, rest and wait together between dives, and it’s great fun to tell each other what you saw and experienced. On one occasion the team really bonded, and from then on we regularly had breakfast, lunch and dinner together. It’s such a good feeling, after travelling just the two of us for half a year, that diving not only gives you fantastic underwater experiences, but also helps with making friends. We didn’t just become friends with our fellow divers, but with our dive masters as well, especially Aldo, with whom we spent several afternoons talking for hours. When we said goodbye, Bori drew pictures for them too: for Aldo a sea slug, since he is an utterly devoted fan of these animals. Nasir is more interested in the bigger animals, especially manta rays, so Bori drew that for him. Both of them were very happy with the gifts; they even gave us hugs, and we took a photo together.

Island life

There wasn’t much else to do on the island besides diving, but we did go once to a beach not too far away to look for shells, without much success. Bori still had a mission to find a giant clam, as the ones we had previously were taken from us at the airport. Sadly we didn’t find any, but we did take home a few more interesting shells.

On the way back Bori did almost all the driving along the winding roads. As we were heading back, a huge bat suddenly flew over our heads, though Bori insisted it must have been an eagle, because a bat couldn’t be that big. Krisz, however, saw quite clearly that this huge animal (with about a one-metre wingspan) was indeed a bat. Even though we mostly hung around near our accommodation, we were lucky enough to encounter the island’s terrestrial wildlife too. One afternoon we bumped into a huge monitor lizard at our accommodation, we saw various birds including a beautiful, colourful pigeon, and we also saw a couple of flying dragon lizards, which Krisz finally managed to photograph and film well—although not in flight, because they were too fast.

Krisz also had time for his cocoa-powder project, although it turned out more complicated than we expected. It turned out that the cocoas we had brought from Bukit Lawang weren’t ripe enough, but our accommodation manager knew several people on the island who grow cocoa. The next day two people brought him more than ten cocoa pods in total, which were finally good. At last Krisz could start making cocoa powder, although time was very tight. There was only one week left when he got the fruit, which first has to be fermented for a week and then dried in the sun for a further good week. In the end he managed the fermentation well, but carrying out the drying ended up coinciding with our journey home.

Cat paradise
Another endlessly important and fantastic feature of Pulau Weh was the cats. There are generally a lot of stray or semi-stray cats in Indonesia, and they’re usually friendly, but on Pulau Weh there were so many cats in one place, and they were so sweet, like never before. The island was like a cat island. Naturally, Bori was over the moon about the situation. On the first day we found a tiny kitten only a few weeks old, whom the locals called “champinion” (that is, button mushroom). We played with him a lot, and he always settled in Bori’s lap while we ate, kneading her leg. At one of the restaurants there were three teenage cats, one of whom shamelessly tried to steal food, so we spent a lot of time trying to keep him in check. There was a little black one who had a really bad cold, and no one was looking after him, and he was skinny as well. We always gave him some of our lunch, and the kitten would always crouch politely and patiently by our feet; he was very grateful that we paid attention to him. There was a white cat who was very cuddly, and one day she came up to our room with us, where we had a good cuddle. When we went to bed we put her out on the terrace, and for about an hour she sat in front of the window staring in with big eyes, which almost broke Bori’s little heart.

Perhaps the biggest cat experience, though, was the story of Jamal, the cat who lived at our accommodation, and his wife. Jamal took a liking to Bori on the first day; he kept weaving around her legs and followed her. One day a tricolour (calico) cat (Jamal’s wife) turned up and decided to move onto our terrace. From then on the two cats, who were always together, lived on our terrace and followed Bori wherever she went. They were incredibly cute, and it was a very sweet experience always waking up to find them waiting for us on the terrace. The tricolour cat was so cuddly and wanted to be with us so much that on the last night she got bold and came into our room at night. At three in the morning we woke up to the cat jumping in through the window and curling up by Bori’s feet on the bed. She was very sweet, and our hearts broke for her when we had to put her out. For Bori it was a fantastic ending to the whole holiday. Of course it was sad too, because she would have liked to take all the cats home.

Heading home
On the last day we wanted to catch the afternoon ferry and we also asked our host to call us a ride and buy the ferry tickets. The ride, as it turned out, was the same person who had taken us there, because he called our host to say he wanted to take us to the ferry (as he’d remembered which day we were going back to Banda Aceh). The journey with him went smoothly the second time as well, although at one point a huge monitor lizard appeared at the roadside and, miraculously, ran between the tuk-tuk’s front and rear wheels. When we arrived in Banda Aceh, Jack was already waiting for us at the ferry terminal and drove us to our accommodation, where he helped carry the bags into the room and then gave us tips on what to see in the city. In Banda Aceh, domestic tourism exists only because of the 2004 tsunami; there is a tsunami museum, tours and all kinds of memorial buildings, which is the only thing on which they have built tourism. We didn’t want to see these, but we did go out for dinner in the evening. As we were walking along the road, Jack shouted to us from his tuk-tuk because he happened to be passing by. He insisted that we hop in, then took us to dinner, where he translated the menu for us and ordered on our behalf. He did this purely out of kindness; he didn’t ask for any money. We arranged with him to take us to the airport the next day and—just as before—he arrived very punctually and accommodated us. We had a very good experience with him, we talked a lot, and we definitely wanted to include him in our blog.