Indonézia 5. rész - Java | Indonesia part 5 - Java

Bromo

Sumbawa Besarban szerencsére 5 perc sétára volt a szállásunktól a reptér bejárata, úgyhogy oda csak kényelmesen átsétáltunk. Innen először Balira repültünk, ahol átszálltunk és mentünk tovább Java szigetére.

A becsekkolásnál sajnos kiderült, hogy egy részét a gyönyörű kagylóknak, amiket Moyon gyűjtöttünk, nem szabad elvinni, így azokat elkobozták tőlünk. Borinak eddigre már nagyon a szívéhez nőttek ezek a kagylók, úgyhogy nagyon-nagyon maga alatt volt. Emellett a második járatunkról még előző este küldtek értesítést, hogy 2 órával később indul csak, amiből egy csúszás miatt végül 3,5 óra lett. Így Javara érkezve már nem tudtunk vonattal tovább utazni a következő szállásunkra, hanem taxit kellett hívnunk. Hosszas alkudozás után kb 18 000 forintért tudtunk taxit szerezni a két es fel órás útra. Ezzel legalább házig vittek minket.

A Bromo hegy tövénél lévő egyik faluban szálltunk meg. A Bromo hegy egy aktív vulkán, aminek gőzölgő kráteréhez több szervezett túra is elvisz. Ennél még nagyobb látványosság az egyik kilátó, ahonnan a Bromo és több másik aktív vulkán látszik. A szervezett túrákra hajnalban viszik a turistákat jeep-ekkel, hogy a naplementét már a kilátó pontról lehessen nézni. Ez viszont Java egyik fő látványossága és konkrétan naponta több ezren mennek oda. Mi viszont találtunk pár blogot, ahol leírták, hogy ők egyedül mentek egy másik, nagyon közeli kilátó ponthoz. Innen egyedül lehet gyönyörködni ugyanabban a látványban, úgyhogy mi is inkább emellett az út mellett döntöttünk.

 

Plusz, ha már több napot is ott voltunk, gondoltuk még első délután felmegyünk megnézni a naplementét, ha nem felhősödik be az ég (ami itt szinte minden délután megtörténik). Szerencsénk volt, egy felhő nem volt az égen, mi pedig tök egyedül élveztük a fantasztikus kilátást. Elüldögéltünk ott vagy egy órát, a vége felé pedig a távolabbi, legmagasabb vulkánból még egy kis hamu is kilövellt (ez teljesen normális, naponta többször megtörténik). Azzal, hogy ilyen szép naplementénk volt ott, úgy döntöttünk, semmi értelme hajnalban kelni a napfelkeltéért. Miután elkezdett sötétedni, vissza indultunk vacsizni, aztán pedig a szállásunkra.

   

Mivel nem kellett hajnalban kelnünk, aludtunk amíg kedvünk volt. Az egyetlen, igen komoly probléma csak az volt, hogy kb. 50 méterre volt egy mecset, ahonnan a müezzin éneke iszonyatosan hangosan hallatszott a szobánkban hajnalban. Muszlim ország révén (Balit leszámítva) mindenhol naponta ötször ordít a mecsetek hangszóróiból az imára hívás, az első fél ötkor. Sajnos ezt nem sikerült megszoknunk, és amikor ennyire közel van egy-egy mecset, az kibírhatatlan.

Reggeli után elindultunk, hogy elsétáljunk a gőzölgő kráterhez is, viszont még a túra legelején vissza kellett fordulnunk, mert Krisztian nem érezte túl jól magát. Valószínűleg valami, amit ettünk nem volt túl jó, mert mindkettőnk pocakja fájdogált egész nap. Bár érdekes lett volna megnézni a krátert, ezt most ki kellett hagynunk. Helyette inkább a szállásunkon pihentünk. Krisz főleg filmezett Bori meg rajzolgatott. Volt egy kis asztal székekkel az emeleti gangunkon, ami egész hangulatos volt. Viszont a müezzin itt is problémát okozott. Mivel péntek volt, ami a muszlimok szent napja, órák hosszan át bömböltek a mecset tornyából a hangszórókon keresztül a kántálások. Annyira hangos volt, hogy Bori a szobában bedugta a fülhallgatóját, két sapkát húzott a fejére, a párnákat és a takarót is a fülére rakta, de meg a szemfedőinket is. Így már majdnem elviselhető volt a hangzavar. Ez sajnos nagyon megnehezítette a pihenést a két napban, amit ott töltöttünk. 

Pacitan

Innen Pacitanba vezetett az utunk, amiről tudtuk, hogy nem lesz a legegyszerűbb, de azért neki vágtunk. Az előző este lefoglalt taxink indulás előtt kicsivel közölte, hogy kér 3000 forint extrát az útért, mert messze van. Mi mondtuk, hogy annyit fizetünk amennyit megbeszéltünk, és amennyit a telefonos applikáció levont. Ő erre nem igazán reagált, bár nem is beszélt angolul. Később rájöttünk, hogy az appon belül megemelte az árat, így mégis kifizettük, viszont Bori írt egy panaszlevelet az szolgáltatónak, és pár napon belül visszakaptuk az extra ráfizetést.

A taxi után vonattal folytattuk az utunkat, ami kifejezetten kényelmes volt. A vonatok olyanok, mint otthon a legmodernebb egy emeletes vonatok, csak wifi nincs rajtuk. Cserébe viszont percre pontosak még 5-10 órás utak során is, az üléseket pedig mindig menetirányba fordítják, ami kifejezetten jó volt, mert Borira könnyen rájön a hányinger, ha hátrafele ülve kell utaznia. A vonat után busz következett… vagyis következett volna, de kis körbe kérdezgetés után kiderült, hogy több, mint 3 órát kellett volna várnunk. A buszpályaudvarra már fáradtan, izzadtan érkeztünk, és nagyon kellemetlen volt, ahogy mindenki bámult és videózott minket, úgyhogy minél előbb el akartunk onnan menni. Végül, úgy döntöttünk inkább taxit hívunk, viszont az se ment könnyen. A taxi appban senki nem akarta elfogadni az árat, amit az app ad meg, mi viszont nem tudtunk többet ajánlani. Sokan elfogadták a fuvart, és mikor szembesültek vele, milyen messze megyünk, lemondták. Végül egy kedves bácsi, aki elkezdett velünk beszélgetni addig győzködte az egyik taxis ismerősét, amíg az el nem vitt minket Pacitanba.

A szállás

A szállásunk nagyon jó volt. Egy nagyobb kert volt, amiben kisebb faházak álltak. A mi házikónk két emeletes volt. Az első emeleten volt a szobánk, a fölszinten pedig a fürdőszoba és egy nyitott pihenő terület, függőággyal és egy kis heverővel. Volt egy közös konyha és egy tágas étkező/pihenő terület, aminek nagyon kellemes volt a hangulata. Ja és volt egy macska is – Bori nagy örömére. A legjobb talán mégis a közösség volt. A legtöbb vendég több hete/hónapja lakott ott (de még olyan is volt, aki másfél éve). Mindenki köszönt a másiknak, együtt főztünk, szörföztünk, sokat beszélgettünk. Volt, aki mindig megkérdezte, hogy kell-e a többieknek valami a boltból, többen pedig közösen mentek vacsorázni. Mindenki kedves volt, és barátságos, úgyhogy nagyon kellemes volt a hangulat. Még a legelején rájöttünk, hogy ha tudunk maradnánk pár extra napot, úgyhogy most is átszerveztük kicsit a későbbi programjainkat.

  

Bori banánnak álcázta magát

Vízum

Az első napot főleg pihenéssel töltöttük, na meg eljött az ideje, hogy meghosszabbítsuk a vízumunkat. Ezt meg lehet csinálni online is, az viszont csak a procedúra legvégén derült ki, hogy egy fotózásra be kell mennünk a bevándorlási hivatalba Yogyakartaba. Nagyon frusztráló volt ez, de szerencsére a szállásunkról segítettek nekünk olcsó fuvart intézni következő napra oda-vissza.

Yogyakartába 4 órát autóztunk és közvetlenül a hivatalnál raktak ki minket. Amikor bementünk, rögtön sorra kerültünk és mondták, hogy valamilyen dokumentáció hiányzik, úgyhogy menjünk vissza később. Szerencsére hamar kiderült, úgy értik, töltsük ki a hiányzó nyomtatványt, és aztán menjünk vissza az ablakhoz. A hiányzó nyomtatványban konkrétan ugyanazokat az adatokat kellett megadni, mint online. Miután ezt kitöltöttük, csináltak rólunk egy képet és mehettünk dolgunkra. Még volt pár óránk a visszafuvarunkig, úgyhogy, ha már nagy városban voltunk, megpróbáltunk venni pár olyan ételt, amit Pacitanban nem lehetett kapni, például müzlit. Estére értünk haza és nagyon fáradtak voltunk, de ezzel a vízumunk már meg lesz az utazás végéig. Borit eléggé megviselte az út és a hivatal, akkor is, ha otthon sokkal rosszabb szokott lenni az ügyintézés. Itt minden gyorsan ment, és mindenki végtelenül kedves is volt. Mégis nehéz volt, mert nyilván nem beszéljük a nyelvet, nem tudjuk, hogyan működnek a dolgok.

Így teltek a napjaink

A következő napok nagyjából hasonlóan teltek. Krisztián reggel és délután is elment több órát szörfözni, amíg Bori otthon pihent és rajzolgatott. Krisztián amúgy nagyon élvezte a sok szörfözési lehetőséget, bár a hullámok sokszor kicsit meghaladták a szintjét, de szerencsére nem túlságosan, így jó terep volt ez a tanulásra. Azért így is megesett egyszer-kétszer, hogy egy nagyobb hullám teljes erővel lelökte a deszkáról és amint feljött már jött is a következő nagy hullám. Egyik szörfözés után fél órán át folydogált a sós víz az orrából amikor előre hajolt. Bori is megpróbálkozott kétszer a szörfözéssel, de az Új-Zélandi sikerek után az itteni nagy hullámok hamar eltántorították őt.

  

Két szörfözés között megebédeltünk és berobogóztunk a városba – a szállásunk a város széle felé volt. Találtunk egy útvonalat, ami nem a tömött utcákon vezetett át, hanem a rizsföldek között, ami nyilván sokkal kellemesebb volt. Bori ezt annyira élvezte, hogy néha már csak azért is elmentünk boltba, hogy végig mehessünk ezen az úton. Amúgy itt már Bori is kipróbálta a robogó vezetését. Először csak egy nagy parkolóbal körözgetett még elég félénken, de pár nap múlva már a szörfös strandra vezető kiváló minőségű nyugodt úton vezetett oda vissza. Az utolsó estén pedig már a városban is vezetett forgalomban a sötétben. Nagyon élvezte és büszke volt magára, hogy nem félt, és ilyen jól is ment a vezetés.

Na meg mivel Pacitan tele volt macskákkal, rengeteget jártuk a környező utcákat cicaeledellel. Sok volt a mama nélküli kiscica is és közülük sajnos sokan nagyon rossz állapotban voltak, amit mindketten nehezen bírtunk elviselni. Azért mindketten nagyon örültünk, hogy ennyi aranyos macskával találkoztunk. Volt egy kiscica, akit az első nap megetettünk, de másnap mikor visszamentünk, egy helyi srác mondta nekünk, hogy ő már nem él. Aznap találtunk két másik cicát, akiből az egyiket valaki befogadott, a másikat viszont minden nap megetettünk. A strand melletti warungokat is gyakran jártuk és minden cicát megetettünk. Nehéz volt, de mégis örültünk neki, hogy tudtunk pár cicán segíteni.

A szörfös strandra vezető út egyébként szintén nagyon kellemes volt, mindkét oldalán fákkal teli parkos terület volt. Ezen a részen pár helyen vízi bölény csordák is legeltek és fürödtek. Egyik délután kimentünk, hogy a bölényeket fotózzuk a naplementében. Nem igazán zavarta őket, hogy egész közel mentünk hozzájuk az egyik borjú pedig kíváncsian szaglászott minket, de gyorsan meg is ijedt és eliszkolt. Krisztián később odament egy felnőtthöz és kinyújtotta a kezét, amit a bölény megszaglászott aztán hagyta, hogy megsimogassa. Utána Bori is megsimogatta őt, úgy tűnt egészen élvezte a szeretgetést.

 

  

A szálláson egyébként többekkel is barátkoztunk és kontaktot cseréltünk, mert nagyon szimpatikusak voltak az emberek. Szomorúak voltunk, hogy tovább kell mennünk, de már megvettük a jegyeinket, úgyhogy könnyes búcsút vettünk az új barátainktól, és a cicától, Oyentől, és tovább indultunk Yogyakartába két napra.

Yogyakarta

Yogyakartát az ország kulturális központjaként emlegetik, és itt van az ország legnagyobb buddhista és hindu templomkomplexuma is.

Nekünk sajnos csak az egyikbe sikerült jegyet váltanunk, de az elképesztően érdekes volt. A Prambanan egy több, mint 1000 éves hindu templomkomplexum, ami több száz szentélyből áll, amiket sajnos egy hatalmas földrengés réges-régen lerombolt. A helyreállítási munkák évtizedek óta folynak és még rengeteg munka van hátra. Három fő templom van a három főistennek, Shivanak, Vishnunak, és Brahmanak. Van még három kisebb templom további isteneknek, és több mint 200 további kisebb szentély, amik ezeket a nagy templomokat veszik körbe.

        

10 perc sétára van a Candi Sewu, egy buddhista templomegyüttes is, ami még öregebb, majdnem 1300 éves. A földrengés itt is hasonló károkat okozott és itt a munkálatok még korábbi stádiumukban tartanak. A kihelyezett információs tábla szerint még nagyjából 200 évre lesz szükség, hogy végezzenek. Itt egy fő templom van és ez már majdnem készen van. Ezen kívül még több, mint 240 kisebb-nagyobb szentély várja, hogy helyreállítsák őket.

 

Krisztián alig 2 órát aludt előző este, így nagyon fáradt volt, de azért így is nagyon élveztük a templomlátogatást. Sikerült reggel mennünk, amikor még alig voltak turisták, és a Prambanan tényleg fantasztikus látványt nyújtott.

Sajnos Yogyakartából nem sokat láttunk, mert csak két napot töltöttünk ott, és nagyon fáradtak is voltunk. A szállásunk eléggé csalódás volt, a szoba kellemetlen volt és nem tudtuk felrakni a szúnyoghálónkat, így első este összecsipkedtek minket a szúnyogok és nem hagytak aludni. A közös terek is kicsik voltak, és nem volt túl jó hangulatú a hostel. A város egyébként érdekesnek tűnt, és szívesen körbenéztünk volna rendesebben, de túl fáradtak voltunk hozzá.

Jakarta

Mivel a következő utunk Jakartáből lesz repülővel, itt is aludnunk kellett egyet, hogy elérjük a reggeli járatot. Ide egy 6,5 órás vonatutat követően értünk (ami megint percre pontosan futott be). Nem igazán nézelődtünk a városban, csak egy közeli bevásárlóközpontba mentünk el, mert Bori sim kártyája nem működött és segítségre volt szükségünk. Itt talán az egyetlen említésre méltó dolog az volt, hogy a 10 perces út alatt lépten-nyomon macskákba botlottunk, akik közül sokat meg is simogattunk. Kicsit stresszesre sikerült ez a délután is, mert a repülőtársaság írt egy emailt, hogy a másnap reggeli járatunkat 2 órával előrébb hozták, ami azt jelentette volna, hogy hajnal 3-kor kellett volna kelnünk. Szerencsére Krisztiánnak sikerült átfoglalnia a járatot későbbre.

Ezen kívül pedig csak pakoltunk. Magyarországra is Jakartaból fogunk indulni, és az utolsó esténket ugyanezen a szálláson töltjük majd, és megengedték, hogy ott hagyjunk pár csomagot. Úgyhogy innen már csak azokat visszük magunkkal, amikre a szumátrai két hetünk alatt is szükségünk lesz. Ez nagy segítség volt nekünk, de már iszonyú fáradtak voltunk, amikor pakolászni kellett, és másnap is hajnalban kellett kelnünk, hogy elérjük a repülőt.

 

Bromo

Fortunately, in Sumbawa Besar, the entrance to the airport was only a five-minute walk from our accommodation, so we simply walked over comfortably. From there, we first flew to Bali, where we transferred and continued on to the island of Java.

Unfortunately, at check-in it turned out that part of the beautiful shells we had collected on Moyo were not allowed to be taken, so they were confiscated from us. By that point, Bori had grown very attached to these shells, so she was extremely upset. In addition, the night before, we had received a notification that our second flight would depart two hours later than planned, which eventually turned into a 3.5-hour delay. As a result, when we arrived in Java, we could no longer travel to our next accommodation by train and had to call a taxi instead. After lengthy negotiations, we managed to get a taxi for around 18,000 forints for the two and a half hour journey. At least it took us all the way to our door.

We stayed in a village at the foot of Mount Bromo. Mount Bromo is an active volcano, whose steaming crater can be visited via several organised tours. An even more spectacular sight is one of the lookout points, from which Bromo and several other active volcanoes can be seen. On these tours, tourists are taken in jeeps at dawn so they can watch the sunrise from the viewpoint. However, this is one of Java’s main attractions, and literally thousands of people go there every day. We, on the other hand, found a few blogs describing how people had gone on their own to another, very nearby viewpoint. From there, you can enjoy the same view all by yourself, so we decided to choose that route instead.

Also, since we were staying there for several days, we thought we’d go up to see the sunset on our first afternoon, if the sky didn’t get cloudy (which happens here nearly every afternoon). We were lucky – there wasn’t a single cloud in the sky, and we enjoyed the fantastic view completely alone. We sat there for about an hour, and near the end, a bit of ash erupted from the tallest, most distant volcano (which is completely normal – it happens several times a day). Having had such a beautiful sunset there, we decided it made no sense to wake up early for the sunrise. Once it started to get dark, we headed back for dinner and then returned to our accommodation.

Since we didn’t need to wake up at dawn, we slept in as long as we liked. The only, quite serious problem was that there was a mosque about 50 metres away, from which the muezzin’s singing was unbearably loud in our room at dawn. Being a Muslim country (apart from Bali), the call to prayer blares five times a day from the mosque loudspeakers everywhere, with the first one at 4:30 a.m. Unfortunately, we didn’t manage to get used to this, and when a mosque is this close, it’s unbearable.

After breakfast, we set off to walk to the steaming crater, but had to turn back at the very start of the hike because Krisz wasn’t feeling well. Most likel,y something we ate wasn’t very good, because both of us had a funky tummy all day. Although it would have been interesting to see the crater, we had to skip it this time. Instead, we rested at our accommodation. Krisz mostly watched films while Bori did some drawing. There was a small table with chairs on the upstairs walkway, which was quite cosy. However, the muezzin was a problem here as well. Since it was Friday, the holy day for Muslims, the chanting blared from the mosque tower’s loudspeakers for hours on end. It was so loud that Bori put in earphones, wore two hats on her head, covered her ears with pillows and the blanket, and even used our sleep masks. That way, the noise became almost bearable. Sadly, this made it very difficult to relax during the two days we spent there.

Pacitan
Next, we headed to Pacitan, which we knew wouldn’t be the easiest to reach, but we decided to go for it anyway. The taxi we had booked the night before told us shortly before departure that he would charge an extra €8 for the journey, as it was far. We told him we would pay the amount we had agreed on and what the app had deducted. He didn’t really respond—though he didn’t speak English either. Later, we realised that he had increased the price within the app, so we ended up paying it anyway. However, Bori wrote a complaint to the service provider, and within a few days, we got the extra amount refunded.

After the taxi ride, we continued our journey by train, which was surprisingly comfortable. The trains were similar to the most modern ones in Hungary, except they didn’t have Wi-Fi. In return, they were punctual to the minute, even on 5–10-hour journeys, and the seats were always turned to face the direction of travel, which was especially good because Bori tends to get nauseous when riding backwards. After the train came the bus... or at least it was supposed to. After asking around, we found out we would have had to wait over 3 hours. We arrived at the bus station tired and sweaty, and it was quite unpleasant how everyone stared and recorded us, so we wanted to leave as soon as possible. In the end, we decided to call a taxi instead, but that wasn’t easy either. No one wanted to accept the price the taxi app set, and we couldn’t offer more. Many drivers accepted the ride, and upon realising how far we were going, cancelled it. Finally, a kind old man who started chatting with us persuaded one of his taxi driver acquaintances to take us to Pacitan.

Accommodation
Our accommodation was very nice. It was a large garden with small wooden houses. Our hut had two floors. Our room was on the upper floor, and downstairs there was the bathroom and an open lounging area with a hammock and a little daybed. There was a shared kitchen and a spacious dining/lounge area with a very pleasant atmosphere. Oh, and there was a cat too—to Bori’s great joy. But perhaps the best thing was the community. Most guests had been living there for weeks or months (some even for over a year). Everyone greeted each other, we cooked and surfed together, and had lots of conversations. Some people always asked if anyone needed anything from the shop, and several went out to dinner together. Everyone was kind and friendly, which created a lovely atmosphere. Very early on, we realised that if we could, we’d stay a few extra days, so we once again rearranged our coming plans a bit.

Visa
We spent our first day mostly resting, and it was also time to extend our visa. This can be done online, but we only found out at the very end of the procedure that we had to go to the immigration office in Yogyakarta for a photo. That was very frustrating, but luckily our accommodation helped us arrange cheap transport there and back for the next day.

It was a 4-hour drive to Yogyakarta, and we were dropped off directly at the office. When we entered, we were called up immediately, but they said some documentation was missing and we should return later. Fortunately, it turned out that we just needed to fill in a missing form and then go back to the window. The missing form required exactly the same information as we had already submitted online. After filling it out, they took a photo of us, and we were free to go. We still had a few hours before our return transport, so since we were in a big city, we tried to buy a few things we couldn’t find in Pacitan, like muesli. We got home in the evening and were very tired, but now our visa would be valid for the rest of the trip. The journey and the office visit were quite hard on Bori, even though bureaucracy is usually much worse at home. Here, everything went quickly and everyone was incredibly kind. Still, it was hard, because of course we don’t speak the language and don’t know how things work.

How our days passed
The following days went more or less the same way. Krisz went surfing for several hours both in the morning and in the afternoon, while Bori stayed home to rest and do some sketching. Krisz really enjoyed having so many surfing opportunities, even though the waves were often a bit beyond his current level. Luckily, they weren’t too extreme, so it was a good place to learn. Still, there were several times when a bigger wave knocked him off his board with full force, and as soon as he resurfaced, the next big wave hit him. After one surfing session, salt water kept dripping from his nose for half an hour every time he leaned forward. Bori also gave surfing a try twice, but after her earlier successes in New Zealand, the big waves here quickly discouraged her.

Between surfing sessions, we had lunch and rode into town on the scooter—the accommodation was on the edge of town. We found a route that avoided the crowded streets and led through rice fields, which was obviously much more pleasant. Bori enjoyed this so much that sometimes we went to the shop just to be able to take that road. She also tried riding the scooter here. At first, she only did a few laps around a big car park, still quite timidly, but a few days later she rode along the calm, high-quality road to the surfing beach and back. On the last evening, she even rode in city traffic in the dark. She really enjoyed it and was proud of herself for not being scared and doing so well.

And since Pacitan was full of cats, we spent a lot of time walking around the surrounding streets with cat food. There were many kittens without mothers, and sadly, many of them were in very poor condition, which was hard for both of us to bear. Still, we were happy to have met so many adorable cats. There was one kitten we fed on our first day, but when we returned the next day, a local boy told us that it had already died. That day, we found two more cats, one of which was taken in by someone, while we fed the other every day. We also often visited the warungs near the beach and fed every cat there. It was difficult, but we were still happy that we could help a few cats.

The road to the surfing beach was also very pleasant, with tree-filled parks on both sides. In this area, we sometimes saw herds of water buffalo grazing and bathing. One afternoon, we went out to photograph them at sunset. They weren’t really bothered by us getting quite close. One calf even sniffed us curiously but quickly got scared and ran off. Later Krisz approached an adult and held out his hand, which the buffalo sniffed before letting him stroke it. Then Bori also petted it—it seemed to quite enjoy the affection.

At the accommodation, we also made friends with several people and exchanged contact details because they were such lovely people. We were sad to leave, but we had already bought our tickets, so we said tearful goodbyes to our new friends and to Oyen the cat, and headed to Yogyakarta for two days.

Yogyakarta
Yogyakarta is often referred to as the cultural centre of the country, and it's home to the largest Buddhist and Hindu temple complexes in Indonesia. Unfortunately, we only managed to get tickets for one of them, but it was incredibly interesting. Prambanan is a more than 1000-year-old Hindu temple complex consisting of hundreds of shrines, most of which were destroyed by a massive earthquake a long time ago. Restoration work has been ongoing for decades, and there’s still a lot to be done. There are three main temples for the three principal deities—Shiva, Vishnu, and Brahma. There are also three smaller temples for additional gods and more than 200 smaller shrines surrounding the main ones.

Just a 10-minute walk away is Candi Sewu, a Buddhist temple complex that is even older—almost 1300 years old. The earthquake caused similar damage here, but restoration is at an even earlier stage. According to the information board, it will take another 200 years or so to complete. There is one main temple, which is almost finished, and over 240 other shrines waiting to be restored.

Krisz had only slept two hours the night before, so he was very tired, but we still really enjoyed visiting the temples. We managed to go in the morning, when there were hardly any tourists, and Prambanan truly was a fantastic sight.

Unfortunately, we didn’t see much of Yogyakarta because we only spent two days there and were very tired. Our accommodation was quite a disappointment—the room was unpleasant, and we couldn’t hang our mosquito net, so on the first night we got bitten and couldn’t sleep. The shared spaces were also small, and the hostel didn’t have a great atmosphere. The city itself seemed interesting, and we would have liked to explore it more properly, but we were just too exhausted.

Jakarta
Since our next journey would be by plane from Jakarta, we had to spend a night there to catch our morning flight. We arrived after a 6.5-hour train ride (again, punctual to the minute). We didn’t really explore the city, just went to a nearby shopping centre because Bori’s SIM card wasn’t working and we needed help. Perhaps the only noteworthy thing here was that during the 10-minute walk, we constantly came across cats, many of whom we petted. This afternoon was a bit stressful too, as the airline sent us an email saying that our flight the next morning had been moved forward by two hours, which would have meant getting up at 3 a.m. Luckily, Krisz managed to reschedule the flight to a later time.

Aside from that, we just packed. We’ll also depart from Jakarta when flying back to Hungary, and we’ll spend our final night at the same accommodation. They kindly allowed us to leave a few bags there, so now we’re only taking what we’ll need during our two weeks in Sumatra. That was a big help, but we were already extremely tired when we had to do the packing, and the next day we had to get up very early again to catch our flight.