Indonézia 6. rész - Bukit Lawang | Indonesia part 6 - Bukit Lawang

Az út Bukit Lawangba

Jakartaból 1,5 óra késéssel indult a járatunk, de szerencsére még így is egész jó időben érkeztünk meg Szumátra szigetére. A reptérről két busszal jutottunk el Bukit Lawangba. Bár az út kb 4 órába tellett, zökkenőmentesen ment. Amikor megérkeztünk, a busz állomáson először meg kellett találnunk az embert, aki elvitt minket a szállásunkra, mivel lebeszéltük velük előre, hogy valaki kijön majd értünk. Ez bele tellett egy kis időbe, de utána mar sínen voltak a dolgok, egészen addig amíg meg nem érkeztünk a szállásra, ahol kiderült, hogy túl foglalták a szobákat, és nekünk nincs már hely. Szerencsére mire megvacsoráztunk, találtak nekünk szállást az első éjszakára egy közeli helyen, ahova át is vittek minket.

Elég frusztráló volt a helyzet, Borinak már nagyon elege volt és mindketten nagyon fáradtak voltunk az egész napos utazás után.

Következő reggel napközben visszavittek minket az eredeti szállásunkra és onnantól már tudtunk ott aludni. Ezen a napon főleg pihentünk. Sokat utaztunk az elmúlt napokban, úgyhogy ki voltunk merülve, az energiára meg szükségünk volt a következő napokban. Bukit Lawang a Gunung Leuser Nemzeti Park közelében fekszik, ahonnan számtalan cég ajánl dzsungel túrákat, ahol Orangutánokat (na meg sok másik rendkívül érdekes állatot) lehet látni a szabadban. Egy kicsit bajban voltunk, amikor a túrát próbáltuk lefoglalni, mert nagyon nehezen tudtunk olyan céget találni akik etikus és fenntartható módon üzemelnek. Végül egy kis online áskálódás után rátaláltunk a Sumeco nevű szervezetre, és itt most jöjjön egy rövid reklám.

SUMECO

A Sumeco egy 2014-ben alakult szervezet Bukit Lawangban. Az elmúlt 10 évben arra főkuszáltak, hogy a Gunung Leuser Nemzeti Park egyedülálló élővilágát segítsék. Sajnos nagy szükség van erre a segítségre, mert az elmúlt 20 évben a nemzeti park területe kis híján a felére csökkent az illegális fakitermelésnek köszönhetően. Emellett hatalmas probléma az orrvadászat is. Sok állatot (pl tarajos sül) ölnek le, hogy tradicionális gyógyszereket és afrodiziákumokat készítsenek belőlük. Más állatokat (pl. tobzoska) a húsukért vadásznak, amit aztán közeli luxus éttermekben szolgálnak fel teljesen illegálisan. Vannak állatok, akiknek szőrméjük ér sok pénzt (tigris), de akadnak olyan ragadozók (pl. sas) akiket a helyiek ölnek le, mert azok levadásszák a baromfikat. Ezek mind veszélyeztetett állatok, alig pár tucat, jobb esetben pár száz vadonélő egyeddel, akiknek a Gunung Leuser az utolsó menedékük a megállíthatatlanul növekvő pálmaolaj ültetvények között.

A Sumeco főleg orvvadászok felkutatásával és vadállatok kiszabadításával, rehabilitációjával foglalkozik. 10 év alatt több, mint 500 állatot mentettek meg. A tevékenységeiket szervezett túrákból és turisták elszállásolásából fedezik. Emellett nagy hangsúlyt fektetnek a többi túravezető oktatására is, kisebb-nagyobb sikerrel. Sajnos sok túravezető a mai napig eteti az orángutánokat és túl közel engedi a vendégeiket az állatokhoz. Nagyon örülünk, hogy nekünk sikerült olyan túrát találnunk, ahol ezek a problémák nem állnak fenn.

Gunung Leuser Nemzeti Park

Mi egy két napos túrára fizettünk be, és rajtunk kívül nem volt más a csoportunkban. Reggel 9-kor indultunk a szállásunkról. Először átsétáltunk a városon, aztán az erdő felé vettük az irányt. Épphogy csak átléptük a park bejáratát máris megláttunk egy orángutánt. Viszont, mivel minden csoport ugyanitt jött be hatalmas tömeg gyűlt össze a rémült majom körül, aki megpróbált menekülni, de a csapatok nem hagyták őt békén és próbálták követni. Elég fájdalmas volt látni, hogy a sok turista számára az se számított, hogy ez a szegény állat rémülten próbált menekülni, csak az volt a fontos, hogy lőhessenek vele egy szelfit. Végül sikerült az orángutánnak elmenekülnie és minden csapat tovább indult. Nem sokkal később viszont nagyon hasonló jelenetek játszódtak le az alvó alfahím körül. Eleinte csak próbált aludni, de amikor már túl nagy lett a tömeg és a hangzavar (mert persze a többség hangosan beszélgetett és nevetgélt), akkor lemászott a fáról és elindult a tömeg felé. A csoportvezetők aggódva kiabálták, hogy hátrébb-hátrébb, de nem sok hely maradt, azért egy pár métert sikerült hátra araszolni. Amikor az alfahím felmászott egy kicsi fára a tömeg újra köré gyúlt, mire ő lejött és az egy perccel korábbi eset megismétlődött. Szerencsére senkinek nem esett bántódása, de nagyon felkavaró élmény volt az egész, mi baromi rosszul éreztük magunkat miatta. Meg is kértük a vezetőnket Yusupot, hogy inkább menjünk tovább. Innentől már szerencsére különböző útvonalakon mentek a csoportok, úgyhogy egyszerre 10-15 embernél nem volt több egy helyen.

Yusup nagyon kedves volt, folyamatosan viccelődött, sokat nevettünk. Emellett figyelt arra, hogy ne menjünk túl közel, ne etessük az állatokat és ne is stresszeljük őket. Plusz ránk is figyelt, és ha azt kértük, hogy maradjunk még valahol vagy inkább menjünk tovább ő soha nem ellenkezett.

Amúgy elképesztően szerencsések voltunk, az egész túra során 10 különböző orángután egyedet láttunk, belőlük 3 még gyerek volt, egyikük még csak most próbálkozott lemászni anyja pocakjáról, és egyedül kapaszkodni a fákba. Volt, hogy egy orángután a babájával, mindössze 2-3 méterrel a fejünk fölött mászott el (ilyenkor nagyon kellett figyelnünk, nehogy megijesszük, vagy stresszeljük az állatot). Fantasztikus volt látni ezeket a nagy állatokat ilyen közelről. Bár nagyon sok majom van, akiknek elképesztően emberszerű arcuk van, az orángutánok szemébe nézve egy sokkal mélyebb kapcsolatot éreztünk, de ez nem csoda, hiszen az egyik legközelebbi rokonaink ők. Amúgy maga az orang-utan szavak az indonéz nyelvben konkrétan erdei embert jelentenek.

   

Az orángutánokon túl rengeteg más érdekes állatot láttunk. Az első napon szinte folyamatosan közönséges- és emsemakákók (mert makákók nem csak Afrikában élnek) vettek minket körül. Ők egész közel merészkedtek, de egyáltalán nem voltak agresszívak. Az ebédszünetünk során egy nagyobb csapat mászkált pár méterre, néha pedig egészen karnyújtásnyira tőlünk. Várták, hogy befejezzük az ebédet és megkaparintsák a földre leesett falatokat. Rajtuk kívül rengeteg Thomas Leaf majommal találkoztunk (langúr fajta, de úgy tűnik nincsen nekik magyar nevük), akik baromi aranyosan néznek ki, a fehér pocakjukkal és a fekete-fehér pofaszőrükkel. Ők elég nyugodtak voltak, többnyire csak üldögéltek, vagy feküdtek és néha érdeklődően tekintettek le ránk. 

    

Ezen felül pedig még fehérkezű gibbonokat is láttunk, akiket csak nagyon ritkán látni. Nagyon magasan voltak fenn egy fán, még távcsővel is alig láttuk őket, a nyakunk meg teljesen elgémberedett a felfelé bámulástól. Aztán megpillantottunk egyet közülük, aki lejjebb volt, viszont pont takarásban. Volt egy kis ösvény, ami a fa körül vezetett egy kis emelkedőn keresztül. Mi ezen felfutottunk és még pont tisztán láttuk pár másodpercig az egyik mama gibbont a kicsinyével ahogy mentek felfelé. Nagy szerencsére útközben megálltak és lenéztek, úgyhogy még a kis arcocskájukat is láttuk. A fekete gibbonok kivételével az össze itt élő majmot láttuk, őket pedig a túravezetőnk is csak egyszer látta 3 éve sokkal mélyebben a dzsungelben.

 

Persze nem csak majmokat láttunk, hanem különböző madarakat is, a legérdekesebb mindenképpen az orrszarvúmadár volt. Hatalmas madarak, akik nagy zajt is csapnak, sokszor lehet hallani őket, de rájuk találni már nehezebb. Mi párszor láttuk őket elrepülni, és egyszer magasan a fákon üldögélni is, bár nem igazán látszódtak. Hosszas mozgolódás után sikerült találnunk egy pontot, ahonnan egész jól láttuk ezeket a nagy madarakat a jellegzetes, pirosas-sárgás csőrükkel. Egy másik nagyon érdekes madár az argus fácán volt, belőlük láttunk nőstényt és hímet is. A hímnek gyönyörű, pettyes tollazata volt és hosszú farka, aminek a végén recések a tollak.

  

Láttunk még teknőst, különböző pillangókat, mókust, és repülő agámát - a gyíkot aki képes fák között átsiklani, illetve pirosas tokáját vitorlaként lebegtetni.

    

Persze a rengeteg állat között teljesen elvarázsoltak minket a növények is. 20-30 méter magas óriások, 15 méter magas ficus benjamin, pettyes begóniák, és hatalmas liánok, amik segítségével Krisz is megpróbált beolvadni a majmok közé.

Az éjszakai szállásunk nagyon puritán volt, egy sátor, benne két matraccal; de volt szúnyoghálónk, aminek nagyon örültünk. Plusz egy kis folyó mentén volt a tábor, úgyhogy még meg is tudtunk mosakodni. Ebédre és vacsorára is nagyon kiadós ételeket kaptunk, illetve különféle gyümölcsökkel árasztottak el minket az út során, kaptunk dinnyét, banánt, ananászt, papaját, maracuját, mandarint és sárkánygyümölcsöt (bár az utóbbi kettőből mi végül nem kértünk).

Este, amig a vacsorára vártunk, a folyóparton üldögéltünk, kártyáztunk és néztük a csillagokat. Vacsora után Yusup kártyatrükkökkel szórakoztatott minket. Ezek után korán lefeküdtünk, mert elég kimerültek voltunk. Sajnos a matrac a sátorban nagyon kényelmetlen volt, igy nem sokat aludtunk – főleg Bori nem. Viszont se skorpióval nem találkoztunk az ágyban, se tigris, se majom nem próbálta meg ellopni a hátizsákunkat, amig aludtunk.

Második nap is sokat sétáltunk, viszont sokkal izgalmasabb terepen. Az eddigi nagyjából sik utakkal ellentétben, nagyon meredekeken kellett fel- és lemenni. A földből kiálló fagyökerek, amiket alámosott a víz nagyon jó kapaszkodónak bizonyultak. Pár helyen voltak kötelek vagy liánok erősitve az út mellé, főleg ott, ahol mélyebb szakadék volt mellettünk. A második nap is láttunk pár ismerős arcot, pl. az orángután mamát a babájával, és két fiatal egyedet is. Ez a nap nyugodtabb volt turista szempontból, mert a legtöbben fél-egy napos túrákra mennek, igy nem sokan maradtak az utakon.

A túra szintén egy kisebb folyó partján ért véget. Itt is megfürödtünk, megebédeltünk, utána pedig a „dszungel taxival” mentünk vissza Bukit Lawangba. Ezek traktor gumikból kialakított kis csónakok voltak, amikkel lecsorogtunk a folyón. Azért volt pár zúgó, amiken lezubogtunk, ezeket nagyon élveztük, plusz a forróságban kellemes volt, hogy vizesek lettünk. Nagyon jól szórakoztunk, és jó is volt, hogy tudtunk egy picit pihenni fákkal körülvéve, a vizen.

Pihenőnap

A hazaút vége felé Bori elkezdte kicsit rosszul érezni magát, de azért, amikor hazaértünk, még gyorsan elvittük a szennyesünket egy mosodába. Estére viszont romlott az állapota, nem volt semmi energiája és hőemelkedése is volt, úgyhogy nagyon korán lefeküdt aludni. Krisz még elment egy közeli kakaó ületvényre, hogy kakaóbabot vegyen és utunk során harmadjára is megpróbálkozzon saját maga kakaóport készíteni.

A következő nap a pihenésről szólt, na meg a blog írásról. Krisz elment a tiszta ruháinkért és amikor hazaért egyik pillanatról a másikra minden erő kiment belőle, még a karját megemelni is nehéz volt. Kicsit olyan érzés volt, mint mielőtt elájul az ember. Délutánra már az izmai és ízületei is fájtak, be is lázasodott, és enni se tudott pár gyümölcsön kívül semmit. A szálláson nagyon segítőkészek voltak, készítettek főzetet és borogatást is neki. Bár nem volt annyira magas a láza, de mivel a levegő is nagyon meleg volt kétszer is le kellett zuhanyoznia hideg vízben, nehogy túl hevüljön. Bori szerencsére egy kicsit jobban érezte magát, így gondját tudta viselni Krisztiánnak. Az esti pihenést viszont megakadályozta, hogy lent a városban minden szombat este nagy buli van, ahonnan bömbölt a zene, ami a dzsungel hegyeiből visszhangzott, így leginkább csak forgolódtunk az ágyban. Éjfél körül Krisz bevett egy fájdalomcsillapítót mert nagyon fájt mindene, ez a lázát is levitte és kicsit később sikerült is elaludnia.

Medan

Következő nap szerencsére már mindketten valamivel jobban éreztük magunkat. Pár órát Krisztián még pihent a szálláson, amig Bori összepakolt, majd elindultunk vissza Medanba tömegközlekedéssel. A busz, amivel mentünk rettentően meleg és fülledt volt, plusz alig fértünk el. Mindketten nehezen bírtuk, de Bori végképp nagyon szenvedett tőle. Nagyon szédült a levegőtlen buszban a melegtől, meg a rossz utaktól. Miután megérkeztünk a városba, gyorsan vettünk pár nasit a következő napra és elmentünk vacsorázni. Vacsi után még megetettünk pár macskát az utcán, mert itt is sok volt belőlük és barátságosak is voltak.

Medan egy veszélyes város, ahol sötétedés után nem ajánlott kimenni az utcára, viszont a mi szállásunk egy falakkal elzárt városrészen volt, aminek kapuit biztoságiőrök védték, úgyhogy itt nyugodtan kimehettünk. A szállás is nagyon jó volt arra, hogy egy éjszakát ott töltsünk. Modern, tiszta épület volt, és a szállásadó is nagyon kedves és segítőkész volt. Beállítottuk reggelre az ébresztőóráinkat és lefeküdtünk aludni. Reggel a fél éves kalandunk utolsó állomására indulunk.

 

The Journey to Bukit Lawang
Our flight from Jakarta departed with a 1.5-hour delay, but fortunately we still arrived on the island of Sumatra at a fairly good time. From the airport, we reached Bukit Lawang by taking two buses. Although the journey took about four hours, it went smoothly.

When we arrived, we first had to find the person at the bus station who was supposed to take us to our accommodation, as we had arranged in advance for someone to pick us up. This took a little time, but afterwards everything was on track – until we arrived at the accommodation and found out that they had overbooked the rooms and there was no longer a place for us. Luckily, by the time we finished our dinner, they had found us a place to stay for the first night at a nearby location and took us there. The situation was quite frustrating, Bori had really had enough, and we were both very tired after a whole day of travelling.

The next morning, during the day, they took us back to our original accommodation, and from then on we could stay there. We mostly rested that day. We had travelled a lot over the previous days, so we were exhausted, and we needed the energy for the days ahead. Bukit Lawang lies near Gunung Leuser National Park, from where numerous companies offer jungle treks to see orangutans (and many other fascinating animals) in the wild.

We had some trouble booking a tour because it was very difficult to find a company that operates in an ethical and sustainable manner. Eventually, after a bit of online digging, we came across an organisation called Sumeco – and comes the advertisement.

SUMECO
Sumeco is an organisation founded in Bukit Lawang in 2014. Over the past 10 years, they have focused on helping the unique wildlife of Gunung Leuser National Park. Unfortunately, this help is greatly needed, as in the past 20 years the park’s area has been reduced to almost half its size due to illegal logging. Poaching is also a huge problem. Many animals (e.g., porcupines) are killed to make traditional medicines and aphrodisiacs. Other animals (e.g., pangolins) are hunted for their meat, which is then served completely illegally in nearby luxury restaurants.

Some animals are hunted because their fur is worth a lot of money (e.g., tigers), while others, such as birds of prey (e.g., eagles), are killed by locals because they prey on their poultry. All these animals are endangered, with only a few dozen – at best a few hundred – wild individuals remaining, for whom Gunung Leuser is the last refuge amid the unstoppable spread of palm oil plantations.

Sumeco mainly works on locating poachers and rescuing, rehabilitating, and releasing wild animals. In 10 years, they have saved more than 500 animals. They finance their activities through organised treks and tourist accommodation. They also place great emphasis on educating other guides – with varying degrees of success. Unfortunately, many guides still feed orangutans and allow their guests to get too close to the animals. We were very happy to have found a tour where these problems did not occur.

Gunung Leuser National Park
We booked a two-day trek, and apart from us, there was no one else in the group. We set off from our accommodation at 9 in the morning. First, we walked through the town, then headed towards the forest. Just as we stepped through the park entrance, we spotted an orangutan. However, since every group entered at the same point, a huge crowd gathered around the frightened ape, who was trying to escape, but the groups would not leave it alone and kept following it.

It was quite painful to watch how the many tourists did not care that this poor animal was desperately trying to get away – all that mattered was getting a selfie with it. Eventually, the orangutan managed to escape, and each group moved on. Shortly afterwards, very similar scenes unfolded around a sleeping alpha male. At first, he just tried to sleep, but when the crowd and noise grew too much (since of course most people were talking and laughing loudly), he climbed down from the tree and moved towards the crowd. The guides were shouting anxiously for people to move back, but there was little space – still, they managed to shuffle back a few metres.

When the alpha male climbed a small tree, the crowd gathered around him again, so he climbed down and the exact same thing happened as before. Fortunately, no one was harmed, but the whole experience was deeply disturbing and made us feel awful. We asked our guide, Yusup, to move on, and from then on, thankfully, the groups followed different paths, so there were never more than 10–15 people in one place.

Yusup was very kind, constantly joking, and we laughed a lot. He also made sure we did not get too close, feed the animals, or stress them. Plus, he looked after us, and if we asked to stay somewhere a bit longer or to move on, he never objected.

We were incredibly lucky – during the trek we saw 10 different individual orangutans, three of which were still young, one of them only just trying to climb down from its mother’s belly and grasp the trees on its own. At one point, an orangutan with her baby climbed just 2–3 metres above our heads (we had to be very careful not to frighten or stress her). It was fantastic to see these large animals so close up.

While many monkeys have strikingly human-like faces, looking into an orangutan’s eyes felt like a much deeper connection – which is no wonder, as they are among our closest relatives. Incidentally, the words orang-utan in Indonesian literally mean “forest person”.

Besides orangutans, we saw many other interesting animals. On the first day, we were almost constantly surrounded by long-tailed and pig-tailed macaques. They ventured quite close, but were not aggressive at all. During our lunch break, a large group roamed a few metres away, sometimes coming within arm’s reach, waiting for us to finish eating so they could grab the bits that fell to the ground.

We also saw many Thomas leaf monkeys, with their adorable white bellies and black-and-white facial hair. They were quite calm, mostly sitting or lying around, occasionally peeking at us curiously. In addition, we also saw white-handed gibbons, which are very rarely spotted. They were high up in a tree, barely visible even through binoculars, and our necks went stiff from looking up. Then we spotted one lower down, but hidden. There was a small path leading uphill around the tree, and we ran up just in time to see a mother gibbon with her baby as they climbed higher. Luckily, they stopped and looked down, so we even saw their little faces.

With the exception of black gibbons, we saw all the monkey species living here – and our guide had only ever seen those once, three years ago, much deeper in the jungle.

Of course, we also saw birds, the most interesting being the hornbill – a huge bird that make a lot of noise, often heard but rarely seen. We spotted them flying a few times and once perching high in the trees, though they were barely visible. After some shuffling around, we found a spot where we could see them clearly, with their distinctive red and yellow beaks. Another very interesting bird was the great argus pheasant – we saw both male and female. The male had a beautiful spotted plumage and a long tail with fringed feathers at the tip.

We also saw a tortoise, various butterflies, a squirrel, and a flying dragon – a lizard capable of gliding between trees and displaying its reddish dewlap like a sail.

Among all these animals, we were also enchanted by the plants: towering 20–30 metre giants, 15-metre-high Ficus benjamina trees, spotted begonias, and huge lianas, with which Krisz tried to blend in among the monkeys.

Our overnight accommodation was very basic – a tent with two mattresses – but we were glad to have mosquito nets. The camp was next to a small river, so we could clean ourselves a bit. Both lunch and dinner were very filling, and along the way we were spoiled with fruits: watermelon, banana, pineapple, papaya, passion fruit, mandarin, and dragon fruit (though we skipped the last two).

In the evening, while waiting for dinner, we sat by the river, played cards, and watched the stars. After dinner, Yusup entertained us with card tricks. Then we went to bed early, as we were quite exhausted. Unfortunately, the mattresses were very uncomfortable, so we did not sleep much – especially Bori. Still, no scorpions were found in the bed, nor did any tigers or monkeys try to steal our backpacks while we slept.

On the second day, we walked a lot again, but on much more exciting terrain. Unlike the relatively flat paths of the previous day, we now had to climb up and down very steep slopes. Tree roots exposed by water erosion made excellent handholds, and in some places ropes or lianas had been fixed beside the path, especially where a deep ravine was nearby.

We saw a few familiar faces again, like the orangutan mother with her baby and two young individuals. It was a quieter day in terms of tourists, as most people take only half- or one-day treks, so not many remained on the paths.

The trek ended by a small river, where we bathed, had lunch, and then took the “jungle taxi” back to Bukit Lawang. These were small boats made from tractor tyres, and we rafted down the river in them. There were a few rapids we splashed down, which we enjoyed a lot – and in the heat, it was pleasant to get wet. It was great fun and nice to rest a bit on the water surrounded by trees.

Rest Day
Towards the end of the journey back, Bori started feeling a little unwell, but when we arrived home, we still quickly took our laundry to a laundrette. By the evening, however, she felt worse, had no energy, and a mild fever, so she went to bed very early. Krisz went to a nearby cocoa plantation to buy cocoa beans and, for the third time on our trip, try making cocoa powder himself.

The next day was for resting and writing the blog. Krisz went to pick up our clean clothes, and as soon as he got home, he suddenly felt completely drained – even lifting his arm was hard. It felt a bit like just before fainting. By the afternoon, his muscles and joints were aching, he developed a fever, and could only eat a few pieces of fruit. The accommodation staff were very helpful – they made him herbal brews to drink and to put on his forehead. His fever was not very high, but since the air was hot, he had to take two cold showers to avoid overheating. Luckily, Bori felt a bit better, so she could take care of Krisz.

Our night’s rest, however, was disturbed by the loud music from the big party that takes place in town every Saturday night, echoing from the jungle hills, so we mostly just tossed and turned. Around midnight, Krisz took a painkiller because his entire body was aching – this also reduced his fever, and he managed to fall asleep later.

Medan
The next day, fortunately, we both felt somewhat better. Krisz rested at the accommodation for a few more hours while Bori packed, then we set off back to Medan by public transport. The bus was unbearably hot and stuffy, and we were crammed in. We both struggled, but Bori suffered especially – she felt very dizzy in the airless heat and from the bad roads.

When we reached the city, we quickly bought some snacks for the next day and went for dinner. After dinner, we fed a few cats in the street, as there were many of them here too, and they were friendly.

Medan is a dangerous city where it is not recommended to go out after dark, but our accommodation was in a gated part of town with security guards at the gates, so we could go out safely. The accommodation was also very good for spending a night – a modern, clean building, and the host was very kind and helpful. We set our alarms for the morning and went to sleep. In the morning, we would set off for the last stop of our six-month adventure.