Indonézia 3. rész - Lombok | Indonesia part 3 - Lombok

Megérkezés Lombokra

Lombokon belül egy kevéssé ismert helyen foglaltuk le az első szállásunkat, a város nevét a mai napig nem tudtuk meg. Itt nem volt túl sok program lehetőség, de a szállás fantasztikusnak tűnt, úgyhogy azt találtuk ki, hogy pihenünk itt egy hetet.

Amikor megérkeztünk kiderült, hogy túlfoglalták a szállást, és nincs már szabad szoba. Egyedül egy különálló kis házikó volt, amit amúgy a dolgozók használtnak, de most kiköltöztek, hogy ott aludjunk. A kis szobában volt a földön egy matrac, felette egy légkondi, és semmi más. Volt egy saját fürdőszobája még, de az is nagyon puritán volt. Bár először azt mondták, hogy csak egyet kell ott aludnunk, másnap kiderült, hogy két éjszakát is ott kell töltenünk. Amellett, hogy a szoba kényelmetlen és rossz hangulatú volt, a szállás étterme mellett volt, így ahányszor kiléptünk, mindig ott legyeskedett körülöttünk több dolgozó is, hogy ilyen-olyan programot ajánljanak, amitől azt éreztük, hogy semmi nyugtunk nem volt.

Szerencsére két este után már beköltözhettünk az eredetileg foglalt szobánkba, ami egy nagy faház második, egyben legfelső emelete volt. Az egész emelet a mienk volt. Volt egy hatalmas teraszunk, ami a rizsföldekre nézett, egyik oldal a napkeltét, másikon meg a napnyugtát láttuk. A szobánk tágas volt, benne egy hatalmas ággyal, saját fürdőszobával, és egy hatalmas nappalival, amiben csak egy kanapé és egy asztal volt.

      

Itt már nagyon nyugalmas volt, úgyhogy sokat pihiztünk, filmeztünk, Bori meg rajzolgatott és színezett. Minden nap a szállás éttermében reggeliztünk és vacsiztunk, az ételek pedig a legfinomabbak voltak, amiket eddig Indonézián ettünk. Mivel Bori 26. szülinapját itt töltöttük, természetesen azt is megünnepeltük. A dolgozók segítségével Krisznek sikerül sok lufival feldíszíteni az éttermet és volt egy torta meg pár süti is. Bori nem sejtette, hogy a reggeli mellé már nagy ünneplést is kap, de a dolgozókkal és pár vendéggel együtt énekeltünk neki és felköszöntöttük, amin nagyon meghatódott.

A dolgozók nagyon kedvesek voltak, csak nekünk egy kicsit tolakodó volt a stílusuk – de ez Indonéziában gyakori. Az emberek családtagként kezelnek, és mindenben tanácsot szeretnének adni, és mindenről tudni is szeretnének (hogy merre mész, mit csinálsz, honnan jössz, stb.). A második napunkon, amit itt töltöttünk felvettek egy helyi srácot „mindenesnek”. Nem vagyunk benne biztos, mi volt a szerepe, de mi csak a társalkodónőnknek hívtuk, mert mindig szóval tartott és szórakoztatott minket, amikor lementünk a szobánkból. Ugyan nagyon kedves volt, de azért kicsit kellemetlen is.

Helyi kultúra

Lombokon egy második kultúr sokk ért minket, mivel itt már muszlim a fő vallás. A napi háromszoros müezzin nagyon hangosan szól, és hajnalban mindig felkeltünk rá. A nők hajukat eltakarva földig érő ruhában voltak, és nagyon látszott, hogy elnyomásban élnek. Ez később is egyértelmű volt, és nagyon kellemetlen volt, hogy sokszor csak Krisztiánt szólították meg, neki köszöntek, és sokszor Bori igényeit is tőle kérdezték meg. Ugyan Bori megpróbálta többé-kevésbé eltakarni magát, hogy ne legyen bámulás tárgya, nyilván így is teljesen kilógtunk a tömegből, mert egy nagyon nem turistás helyen laktunk. Így például, amikor elmentünk sétálni a boltba, minden második robogóról ránk dudáltak, kiabáltak az emberek, vagy odajöttek hozzánk köszönni. Ezeket nyilván nem rosszindulatból csinálták, de elég gyorsan elég kellemetlenné vált az, hogy állandóan a figyelem középpontjában voltunk.

Borinak elég sok volt a több órás utazások mellett az, hogy még a buszmegállóban is titokban filmeztek és fotóztak minket, mindenki odajött köszönni, vagy odakiabált nekünk. Tetszik a helyiekben, hogy annyira segítőkészek, viszont nagyon fárasztó, hogy mindenről tudni akarnak, részesei akarnak lenni mindennek, amit csinálunk, és nyilván egy nap huszonötödjére lejátszani ugyanazt a beszélgetést, és kedvesen válaszolni arra, hogy honnan származunk, az hol van, és mit csinálunk itt, elég megterhelő volt.

Közeli természet

Az utolsó előtti napunkon elrobogtunk a nem túl messzi erdőbe, ahol a veszélyeztetett fekete langúr majmok laknak. Amikor odaértünk mindössze pár perc séta után belebotlottunk egy nagy csapat fekete langúrba. Voltak vagy húszan, és sok kölyök is volt, akik hol a faágakon, hol a földön kergetőztek. Illetve volt még egy mama majom, akinek vöröses picinye még a hasán csüngött. Jó ideig néztük a majmokat, akik annak ellenére, hogy mennyire hosszú farkuk van, nem tűntek igazán agilisnek és többször is leestek az ágakról. Sajnos csúnya felhők gyülekeztek és az ég is elkezdett dörögni, úgyhogy tovább indultunk.

          

A következő megállónk egy vízesés volt. Bár sok vízesést láttunk már, ezért nem is feltétlen nézzük már meg őket, de ez pont útba esett és nagyon ajánlották is, úgyhogy megnéztük. Miután kifizettük a párszáz forintos belépőt, a kasszás néni mutatta nekünk az utat. Pár lépcső mentünk le, jobbra-balra kanyarogtunk egy földúton, majd további utasítás nélkül elköszönt tőlünk a néni. Itt bambuszokból készített tákolmány húzódott a patak felett, ezt kellett követnünk. Mindkét oldalunkon gyökerekkel, indákkal és egyéb növényekkel benőtt kőfal volt. Kicsit olyan volt mintha egy mini kanyonban sétálnánk, közben hol a fal oldalán, hol a fölöttünk csüngő gyökerekről folyt a víz. Egy ponton eltűnt a bambusz palló és a patak bokáig érő részén kellett sétálni, aztán egy meredek kőpadkán átsétálni, alig pár centivel a patak felett, miközben egyre több helyen folydogált a víz a minket közrefogó kőfalakon. Utána a térdig érő vízben kellett sétálni egy darabig, majd egy sziklán átmászni és ott volt előttünk az egyik legérdekesebb vízesés, amit valaha láttunk. A tér kiszélesedett, a kőfalak pedig barlangot formáztak, csak egy egy-két méter keskeny vonal maradt nyitva, ahol még beszűrődött egy kis napfény az azt teljesen benövő növények között. Különféle kúszónövények, indák és gyökerek sokasága lógott le, mintha csak a barlang alján álló tavat próbálnák megérinteni. A növényekkel tapétázott hasadék végén, a barlang hátuljában pedig egy pár méteres vízesés zubogott. Teljesen egyedül voltunk a barlangban és kihasználtuk az alkalmat, hogy gyönyörködjünk ebben a természeti csodában, Krisztián persze meg is fürdött a tó hideg vízében.

A vízeséstől pár perc sétára volt egy árus, aki maga által termesztett vaníliát és kakaót árult. Ezt a helyet is nagyon ajánlották, plusz friss vaníliát se minden nap tud termelőtől venni az ember, úgyhogy ide is benéztünk. Kiderült, hogy tucatnyi fűszert, köztük szerecsendiót és fahéjat is termeszt és árul helyben. Vettünk tőle pár dolgot magunknak, ittunk egy kávét és forrócsokit aztán egy kalandokkal teli nap után hazaindultunk.

Hazafelé Krisz kitalálta, hogy megkérdezhetnénk másokat is, hogy kérnek-e erről a helyről a fűszerekből, és estére már vagy 15 embertől kaptunk rendelést. Úgyhogy Krisztián elhatározta, hogy visszamegy másnap és mivel még a majmos erdőben lemerült a fényképezőgépünk, megismétli az egész túrát, hogy tudjon fotókat és videókat készíteni, meg vásárolni.

A fűszeresnél kezdte, aki nagyon örült, hogy felvásárolta a fél üzletét, és több helyi is külön megköszönte, hogy egy kis helyi termelőt támogatunk. Utána a vízeséshez ment, viszont sajnos nagy volt a tömeg, így vesztett egy kicsit a varázsából a hely, de azért még így is szép volt. Végül a majom les következett, itt már nem volt akkora szerencséje Krisznek, mint előző nap. Végül az erdőben dolgozó asszonyok ajánlották fel, hogy segítenek megtalálni a majmokat. Negyedórával később meg is lettek a majmok, így már sikerült róluk pár igazán jó képet és videót készíteni. Krisznek sietnie kellett, mert kora délután már indultunk is tovább a következő szállásunkra, Lombok déli részére, Kutába.

Kuta

Délután érkeztünk meg a kutai szállásunkra, ahol a lepakolás után gyorsan elmentünk egy közeli pizzázóba rossz pizzát enni, de nagyon éhesek voltunk, úgyhogy örültünk, hogy ehettünk. Még odafele menet leszakadt az ég, nálunk meg csak egy kicsi esernyő volt, úgyhogy mire hazaértünk mindketten megáztunk egy kicsit.

Következő nap a recepción kezdtük mert az ágy mögött annyira ázott a fal, hogy konkrétan cseppekben folyt a víz, amitől még a párnánk is nedves lett. Szerencsére gyorsan neki láttak a probléma helyrehozásának és délutánra már kész is voltak, viszont a frissen festett fal miatt egész este festékszag volt. Sajnos a szálláson több problémánk is volt annak ellenére, hogy ez egy vadonatúj építésű hotel. Volt, hogy leszakadt a karnis a szobában, vagy épp a medence vize vált egyik percről a másikra tisztából sarassá. Plusz, mivel még mindig építették a többi szobát, gyakori volt az építkezési zaj, és az áram- és víz szünet is.

Amúgy maga a szállás kellemes lett volna, egy szépen gondozott zöld kertje volt és a medence is jó volt. Még konyha is volt, ahol tudtunk reggelit meg párszor vacsorát is főzni. Plusz volt egy elég távolságtartó kutya is, Lucky, akit meg kellett ismerni, hogy megértsük a személyiségét, de két hét alatt egészen megszerettük. Az itt töltött időnk utolsó pár napjában odaszokott négy kölyökkutya, akik a szállás melletti erdőben laktak az anyjukkal. Nagyon kedves, barátságos, játékos kutyusok voltak, és nagyon élveztük, hogy mindig a lábunk körül kavarogtak, játszottak velünk vagy egymással, vagy itt-ott aludtak.

   

Program ajánló

Kutát egyébként egy fokkal jobban élveztük, úgy is, hogy ez egy turistásabb hely. Viszont jó volt, hogy nem mi voltunk az egyetlen külföldiek, viszont nem voltak olyan sokan a turisták, mint Balin. Ez egy kisváros, de kiépített utak vannak, amiken Krisztián ügyesen tudott robogózni. Sokat pihentünk a szálláson, de pár egész napos túrát is csináltunk, főleg a közeli strandokra. Egyik nap elmentük egy denevér barlanghoz, ahol több millió denevér él. Amikor odaértünk, egy helyi fiú körbevezetett minket a kis barlangban, és nem túloztak: tényleg több millió denevért láttunk, ahogy lefelé csünggve aludtak. Volt, ahol csak felnőttek voltak, de voltak kis lyukak, ahol a kis denevérbabák aludtak egy halomban. Nagyon érdekes volt látni őket, és iszonyú aranyosak is voltak. Mondták a helyiek, hogy menjünk vissza naplementekor, mert akkor egyszerre repülnek ki a barlangból, hogy vadászni menjenek. Igy is tettünk, és tényleg hihetetlen élmény volt látni őket, ahogy százával repülnek ki a barlangból. Annyira érdekes volt, hogy a következő nap visszamentünk egy belga párral, akiket a szálláson ismertünk meg. Ezen a szálláson (is) sikerült barátkoznunk a többi vendéggel, többek közt egy brit-amerikai búvároktató párral, akik megerősítettek  minket abban, hogy megcsináljuk a tervezett búvártanfolyamot és arról is, hogy Moyo szigete erre tökéletes választás (ők pont ott önkénteskedtek búvároktatóként egy hónapot).

 

Ezen kívül Krisztián többször is elment strandolni, amíg Bori otthon rajzolt a teraszon. Talált egy szép, csendes strandot, ahova közösen is visszamentünk kagylókat gyűjteni. A strand tele volt kisebb-nagyobb kagylókkal, és bár próbáltuk őket mértékkel összeszedni, elég sokat sikerült hazavinnünk, mert annyira sok különleges darabot találtunk, hogy nem tudtuk őket otthagyni.

       

Ezeket leszámitva egyik nap elmentünk Mataramba,a  sziget fővárosába. Főleg bevásárolni akartunk olyan dolgokat amiket Kutában nem lehet kapni, de meglátogattuk a város kicsike múzeumát. Itt főleg a helyi kultúra volt középpontban és sok maszkot láttunk, illetve a környező szigetek díszviseletét is. Krisztián ötletén felbuzdúlva autót béreltünk a napra és ő vezetett. Az út oda és vissza is maga volt a pokol. Itt emmilyen közlekedési szabály nem számít. Az "autópályán" ahol max 80-nal lehet menni, 90-es tempóval is jobbról balról előzgettek a robogón ülő családok. Gyakran mentek forgalommal szemben autók és robogók, volt ahol bicikliztek az úton, és itt-ott egy ember is a átszaladt a semmiből. A városba érve annyira tömöttek voltak az utak, hogy egy-egy piros lámpánál, konkrétan körbevették az autót a robogósok, akik olyan közel voltak, hogy a könyökük konkrétan a kocsihoz ért már. Hazafelé sajnos később indultunk a tervezettnél, így sötétben kellett vezetnie Krisznek. A nehézségeket csak tovább tetézte, hogy annyira sötétítettek voltak az ablakok, hogy semmit nem láttunk. Minden egyes kanyarodás és sávváltás előtt le kellett tekerni az ablakokat. Szerencsére épségben értünk haza.

   

Hétköznapok

A városban az egyik szuvenírboltban találkoztunk egy pár hónapos kiscicával, akiről kiderült, hogy az épület mögötti kis udvarban lakik, és az itt lakó árusok etetik, de valójában egy kóbor cica. Bori első látásra beleszeretett, és természetesen az érzés kölcsönös volt. A cica már az első nap Bori ölébe kuporodott, aki a hátára fordította, és a hasát simogatta, a kiscica pedig dorombolva elaludt. Innentől kezdve minden egyes nap meg kellett látogatni, különböző finomságokat vittünk neki, játszottunk vele, vagy csak az ölünkbe vettük, ahol nagyon nyugodtan elvolt. Az árusok már tudták, hogy a kiscicáért megyünk, mindig segítettek megkeresni őt, és többször is mondták, hogy vigyük magunkkal. Komolyan elgondolkodtunk rajta, hogyan tudnánk hazavinni a kiscicát, de ez nagyon sok orvosi viziet, papír munkát, pénzt és időt igényelt volna, úgyhogy sajnos ott kellett hagynunk.

A rengeteg kutyán és cicán kívül a szállás mellett bocik is laktak, akiket egy helyi farmer minden nap kivitt a legelőre. Bori félig sikerrel járt, hogy a pici bocikkal barátkozzon, de sajnos ők nagyon félénkek voltak. A helyi bocik egyébként iszonyú aranyosak, mert nagy fülük van, és nyurga alkatuk van, igy úgy néznek ki, mint az őzikék. Rajtuk kívül sok-sok szürke majom is lakott a szállás melletti erdőben, akik néha felbukkantak a kerítésen, de szerencsére nem voltak agresszívak és nem is jöttek közel hozzánk.

Amikor az egyik strandra mentünk robogóval láttunk egy nagy csapat vizibivalyt, akik különleges helyi állatok. A strandokon sokszor fizetni kell, hogy végig nézhesd, ahogy terelik őket haza, itt viszont mi csak lehúzódtunk az út szélére és onnan néztük, ahogy a gazdájuk átterelte őket az úton.

 

Váratlan élmény

Az egyik legérdekesebb eseménybe teljesen véletlenül futottunk bele. Épp ügyeket mentünk intézni a városba, amikor nagy csinnadrattára lettünk figyelmesek. Az egyik út menti épület udvarán vagy ötven ember dobolt, énekelt és táncolt. Odaálltunk az udvar bejáratához bámészkodni, és a helyiek gondolkodás nélkül beinvitáltak minket. Kiderült, hogy egy helyi esküvőbe csöppentünk bele. Az egyik vendég, akiről kiderült, hogy a vőlegény hozzátartozója volt, készségesen körbevezetett minket az udvarban. Elmondta, hogy a helyi esküvők két napig tartanak, és ilyenkor a menyasszony és a vőlegény családja összegyűlik, közösen főznek, esznek, táncolnak, zenélnek. Inkább egy nagy fesztiválra hasonlít az egész, és nem a formalitásokról, hanem az együttlétről szólnak. A menyasszony családjának női tagjait hatalmas fából készült, díszes lovakon hozták be, és a lovakat a vállukon tartó férfiak egymással táncoltak. Ezek után a menyasszony legyezővel táncolt az udvar közepén, és a vendégek egyesével odamentek vele táncolni, majd pénzt adtak neki. A vőlegény apja oda hívott minket, és bevezetett egy külön kis terembe, ahol megebédelt velünk. Hihetetlen kedves gesztus volt tőle, és ugyan kicsit rosszul éreztük magunkat, hogy mi vagyunk a figyelem középpontjában, úgy láttuk, hogy őszintén örültek, hogy ott voltunk, és érdeklődünk a helyi szokások és kutúra iránt. Itt összeismerkedtünk négy brit lánnyal, akik a későbbi ceremóniára is elmentek. A fiú, aki körbevezetett minket még fel is ajánlotta, hogy elvisz minket és ad nekünk ruhát, amiben részt vehetünk a szertartáson, de mi már oda nem csatlakoztunk.

  

Összességében Lombokon jó élményeink voltak. Azt hallottuk, hogy Bali is ilyen volt 4-5 évvel ezelőtt. Szomorú volt látni, hogy mivel Bali már „megtelt”, Lombokra szivárognak át a turisták, és a város nagy része hotelekből és éttermekből áll, a turisták pedig egyre viszik fel az árakat.

Lombokról repülővel mentünk tovább Sumbawára, onnan pedig északra, a Moyo szigetre, ahol az egyik legizgalmasabb dolgot terveztük csinálni az egész út alatt – ez pedig a búvárkodás.

Arrival in Lombok
Within Lombok, we booked our first accommodation in a little-known place—the name of the town is still unknown to us to this day. There weren’t many things to do in the area, but the accommodation seemed fantastic, so we decided to spend the week here relaxing.

When we arrived, we found out that the place had been overbooked, and there were no rooms available. The only option was a separate little hut usually used by the staff, but they moved out so we could sleep there. The small room had a mattress on the floor, an air conditioner above it, and nothing else. There was a private bathroom, but it was very basic. Initially, they told us we only had to sleep there for one night, but the next day it turned out we would have to spend two nights there. Aside from the room being uncomfortable and gloomy, it was right next to the accommodation’s restaurant, so every time we stepped outside, several staff members surrounded us, trying to offer different activities, which made us feel like we never had a moment of peace.

Luckily, after two nights, we were able to move into the room we originally booked, which was the second and top floor of a large wooden house. The entire floor was ours. We had a huge terrace overlooking the rice fields, with sunrise visible on one side and sunset on the other. Our room was spacious, with a large bed, a private bathroom, and a huge living room containing only a sofa and a table.

It was very peaceful here, so we spent a lot of time resting, watching films, while Bori drew and coloured. Every day, we had breakfast and dinner at the accommodation’s restaurant, and the food was the best we had eaten in Indonesia so far. Since we were spending Bori’s 26th birthday here, we naturally celebrated that too. With the help of the staff, Krisz managed to decorate the restaurant with lots of balloons, and there was a cake and some pastries as well. Bori had no idea there would be a celebration alongside breakfast, but we all sang to her and wished her well—together with the staff and a few guests—which moved her deeply.

The staff were very kind, but their approach felt a bit intrusive to us—which is quite common in Indonesia. People treat you like family, wanting to give you advice on everything and to know all about you (where you’re going, what you’re doing, where you’re from, etc.). On our second day there, they hired a local guy. We weren’t sure what his exact role was, but we called him our companion lady because he always kept us company and entertained us when we came down from our room. Although he was very kind, it was still a little uncomfortable at times.

Local culture
In Lombok, we experienced a second culture shock, as here the dominant religion is Islam. The call to prayer sounded very loudly three times a day, and we always woke up at dawn because of it. The women wore floor-length clothing with their hair covered, and it was very obvious they lived under oppression. This became even clearer later on, and it was quite unpleasant that people often addressed only Krisz, greeted him, and even asked about Bori’s preferences through him. Although Bori tried to cover herself more or less to avoid being stared at, we still stood out entirely, since we were staying in a very non-touristy area. For example, when we walked to the shop, every second motorbike honked at us, people shouted things, or came up to greet us. Clearly, these actions were not meant in ill will, but being constantly in the centre of attention quickly became uncomfortable.

On top of the long hours of travelling, Bori found it overwhelming that even at the bus stop people were secretly filming and taking photos of us, everyone came up to greet us or shouted to us from afar. We like how helpful the locals are, but it was very tiring that they wanted to know everything, to be part of everything we did. Of course, having the same conversation for the twenty-fifth time in a day, politely answering where we’re from, where that is, and what we’re doing here, became quite exhausting.

Nearby nature
On our second to last day, we took the scooter to a nearby forest inhabited by endangered black langurs. After just a few minutes of walking upon arrival, we ran into a large group of black langurs. There were around twenty of them, including many juveniles who were chasing each other on the branches and on the ground. There was also a mother monkey with its orange coloured baby clinging from her belly. We watched the monkeys for quite a while. Despite their long tails, they didn’t seem particularly agile and often fell from the branches. Unfortunately, dark clouds started to gather and thunder rumbled, so we continued our walk.

Our next stop was a waterfall. Although we’ve seen many waterfalls and usually don’t go out of our way for them anymore, this one was right along the route and had been highly recommended, so we went to see it. After paying the small entry fee, the lady at the counter showed us the way. We walked down a few steps, turned left and right along a dirt path, then she waved goodbye without further instructions. Ahead of us stretched a makeshift bamboo structure over the stream, which we had to follow. On both sides were stone walls covered in roots, vines, and other vegetation. It felt a bit like walking through a mini canyon, with water trickling from the side walls or from roots hanging above us. At one point, the bamboo walkway disappeared and we had to walk through ankle-deep water, then cross a narrow, slippery stone ledge just centimetres above the stream, while more and more water trickled from the surrounding stone walls. After that, we waded through knee-deep water for a while, climbed over a rock, and found ourselves in front of one of the most fascinating waterfalls we’ve ever seen.

The space widened, and the stone walls formed a cave, with only a one- or two-metre-wide opening where a bit of sunlight filtered through the dense vegetation. A multitude of creepers, vines, and roots hung down, as if trying to touch the pond at the bottom of the cave. At the end of the plant-covered gap, at the back of the cave, a several-metre-high waterfall was gushing. We were completely alone in the cave and took the opportunity to admire this natural wonder—Krisztián, of course, also took a dip in the cold water of the pond.

A few minutes’ walk from the waterfall there was a lady selling home-grown vanilla and cacao. This place had also been highly recommended, and you don’t get to buy fresh vanilla from the producer every day, so we visited. It turned out that she grows and sells dozens of spices, including nutmeg and cinnamon. We bought a few things for ourselves, had a coffee and hot chocolate, then headed home after a day full of adventures.

On the way back, Krisz had the idea to ask others if they wanted any spices from this place, and by the evening we had received orders from about fifteen people. So Krisztián decided to go back the next day and, since our camera had run out of battery in the monkey forest, repeat the whole tour to take photos and videos, and buy more spices.

He started at the spice vendor’s, who was delighted that half his stock had been bought, and several locals specifically thanked Krisz for supporting a small local producer. Then he went to the waterfall, but unfortunately, it was quite crowded this time, which took away some of its magic, though it was still beautiful. Finally came the monkey spotting—but Krisz wasn’t as lucky this time as the day before. In the end, some women working in the forest offered to help find the monkeys. Fifteen minutes later, they had located the group, and he was able to take some truly good photos and videos. Krisz had to hurry, because in the early afternoon we were already heading to our next accommodation—Kuta, in the southern part of Lombok.

Kuta

We arrived at our accommodation in Kuta in the afternoon. After unpacking, we quickly went to a nearby pizzeria to eat some bad pizza—but we were very hungry, so we were just happy to eat something. On the way there, the sky opened up, and since we only had a small umbrella, we both got a bit soaked by the time we got back.

The next day, we started at the reception because the wall behind the bed was so damp that water was literally dripping down, and even our pillow got wet. Fortunately, they started fixing the problem straight away and had it finished by the afternoon, although the freshly painted wall made the whole room smell of paint all evening. Unfortunately, we had several problems at the accommodation despite it being a brand-new hotel. Once, the curtain rod fell off in the room, and at another time the pool water suddenly turned from clean to muddy. Plus, since they were still building the other rooms, there was frequent construction noise, and power and water outages as well.

Otherwise, the accommodation could have been pleasant—it had a nicely maintained green garden, and the pool was also good. There was even a kitchen where we could cook breakfast and a few dinners. There was also a rather reserved dog named Lucky, whom you had to get to know to understand his personality, but over the course of two weeks, we grew quite fond of him. During our last few days there, four puppies started coming around regularly; they lived in the forest next to the accommodation with their mother. They were very sweet, friendly, playful dogs, and we really enjoyed how they always swirled around our feet, played with us or each other, or slept here and there.

Recommendations for things to do

We enjoyed Kuta a bit more than other places, even though it’s more touristy. It was nice not to be the only foreigners around, but it also wasn’t as crowded with tourists as Bali. It’s a small town, but with paved roads where Krisztián could ride the scooter skilfully. We spent a lot of time relaxing at the accommodation, but we also did a few full-day trips, mainly to nearby beaches. One day we visited a bat cave, home to millions of bats. When we arrived, a local boy gave us a tour inside the small cave, and they weren’t exaggerating—we really saw millions of bats hanging upside down and sleeping. In some spots, there were only adults, but in little holes there were bat babies sleeping in piles. It was very interesting to see them, and they were incredibly cute. The locals told us to come back at sunset because that’s when they all fly out of the cave to go hunting. So we did, and it was an unbelievable experience to see them flying out of the cave in hundreds. We found it so fascinating that we went back the next day with a Belgian couple we met at the accommodation. At this place (too), we managed to make friends with other guests, including a British-American couple who worked as diving instructors. They encouraged us to go ahead with our planned diving course and confirmed that Moyo Island was a perfect choice for it (they had just volunteered as diving instructors there for a month).

In addition, Krisztián went to the beach several times while Bori stayed at home drawing on the terrace. He found a beautiful, quiet beach, which they later revisited together to collect seashells. The beach was full of shells of all sizes, and although we tried to be moderate, we ended up taking quite a lot home because we found so many unique ones that we couldn’t leave behind.

Apart from these, one day we went to Mataram, the island’s capital. Our main goal was to shop for things we couldn’t find in Kuta, but we also visited the town’s tiny museum. The focus there was primarily on local culture, and we saw many masks, as well as traditional garments from the surrounding islands. Encouraged by Krisztián’s idea, we rented a car for the day and he did the driving. The journey there and back was absolute hell. Here, no traffic rules seem to matter at all. On the “motorway”, where the speed limit is 80, families on scooters were overtaking on both the left and right at 90 km/h. Cars and scooters frequently drove against the traffic, some people were cycling on the road, and occasionally someone would suddenly run across out of nowhere. Upon arriving in the city, the roads were so congested that at certain red lights we were literally surrounded by scooter riders, who were so close that their elbows were touching the car.

Unfortunately, we left later than planned, so Krisz had to drive back in the dark. The difficulty was made even worse by how tinted the windows were – we couldn’t see a thing. Before every turn or lane change, we had to roll down the windows. Luckily, we made it home safely.

Everyday life

In town, we met a few-month-old kitten in one of the souvenir shops. It turned out that she lived in the small yard behind the building, and the vendors who lived there were feeding her, but she was actually a stray. Bori fell in love with her at first sight, and the feeling was clearly mutual. On the very first day, the kitten curled up in Bori’s lap, Bori turned her on her back and stroked her tummy, and the kitten purred and fell asleep. From then on, we had to visit her every single day. We brought her various treats, played with her, or just held her in our laps, where she would calmly rest. The vendors already knew we were coming for the kitten and always helped us find her. Several times they told us to take her with us. We seriously considered how we could bring her home, but it would have required a lot of medical visits, paperwork, money and time, so unfortunately we had to leave her behind.

Besides the many dogs and cats, there were also calves living next to our accommodation, whom a local farmer took out to graze every day. Bori had partial success in trying to befriend the little calves, but sadly they were very shy. The local calves were extremely cute, with their big ears and lanky builds—they looked like little deer. There were also lots of grey monkeys living in the forest next to our accommodation; they sometimes appeared on the fence but luckily were neither aggressive nor came close to us.

On the way to one of the beaches, we saw a large group of water buffaloes, which are special local animals. At some beaches, you have to pay to watch them being herded home, but here we just pulled over to the roadside and watched their owner drive them across the road.

Unexpected experience

One of the most interesting events we stumbled upon completely by chance. We were on our way to run some errands in town when we noticed a big commotion. In the yard of a roadside building, about fifty people were drumming, singing, and dancing. We stood at the entrance of the yard to have a look, and the locals invited us in without hesitation. It turned out we had walked into a local wedding. One of the guests, who turned out to be a relative of the groom, kindly gave us a tour of the yard. He explained that local weddings last for two days, during which the families of the bride and groom gather, cook, eat, dance, and play music together. It’s more like a big festival and not about formalities but about being together. The women of the bride’s family were brought in on huge, ornate wooden horses held on the shoulders of men, who danced with one another. Afterwards, the bride danced with a fan in the centre of the yard, and the guests went up to her one by one to dance with her and give her money. The groom’s father called us over and took us into a separate little room where we had lunch with him. It was an incredibly kind gesture, and although we felt a bit uncomfortable being the centre of attention, it seemed they were genuinely happy that we were there and interested in their customs and culture. There we also met four British girls who later went to the next part of the ceremony. The boy who gave us the tour even offered to take us and lend us clothes so we could take part in the ceremony, but we didn’t join in that part.

In summary, we had a good experience in Lombok. We heard that Bali was like this about 4–5 years ago. It was sad to see that since Bali is already “full”, tourists are now slowly spilling over into Lombok, and most of the town consists of hotels and restaurants, with the tourists gradually driving prices up.

From Lombok, we flew to Sumbawa, and from there travelled north to Moyo Island, where we planned to do one of the most exciting things of the whole trip—scuba diving.