Indonézia 2. rész - Nusa Penida | Indonesia part 2 - Nusa Penida

Nusa Penida egy Balitól kicsit dél-keletre fekvő kisebb sziget, ami a természeti szépségeiről híres, viszont még nem lepte el annyi turista, mint Balit. A szállásunk Crystal Baytől kb. 15 perc sétára volt. Mint a neve is elárulja (Crytal Bay szó szerint kristály öblöt jelent) a strand vize elképesztően tiszta, jobb napokon a látótávolság 20-30 méter is lehet a víz alatt. A strand közelében még csak most épül egy falu, hogy oda vonzza a turistákat. A legtöbb hely még félkész állapotban van, de így is volt egy étterem és egy egyszerű kisbolt is. Út viszont nincsen, csak egy rossz minőségű földút, ami a szállásunk előtt egy kókusz ültetvényen vezetett át.

  

Amikor megérkeztünk a szállásunkra, a szobánkban két friss kókusz várt minket benne két gyertyával. Egy nappal Krisztián szülinapja előtt érkeztünk, és Bori megkérte a szállást, hogy várjanak minket egy kis meglepetéssel, ami nagyon megható volt. Miután lepakoltunk, elsétáltunk a strandra. Itt a vízben nem töltöttünk túl sok időt, mert a part meredek volt, a hullámok meg nagyok, így nem volt a legkellemesebb fürdőhely. A látvány viszont képrézatos volt, az öbölben volt egy apró sziget, ami különösen szépen törte meg a fényeket naplementekor. A strandon volt több warung is (helyi étkezde) ahol megvacsoráztunk miközben a naplementét néztük pár kunyeráló kutyával a lábunk mellett.

 

 

Amúgy a kutyákról eddig nem esett szó. Nem meglepő módon rengeteg félkóbor kutya van mindenhol. Félkóbor, mert ha van is gazdijuk, főleg az utcákon csatangolnak, de mindenki eteti őket és nem teljesen ápolatlanok. Szerencsére nem találkoztunk még agresszív kutyával, többnyire vagy nem is foglalkoznak a járókelőkkel, vagy csak kicsit megszaglásszák őket és tovább állnak. Persze ha étel van nálad, akkor a lábadhoz heverednek és kerek szemekkel bámulnak. De ennyit a kutya helyzetről. A kutyák mellett sok félkóbor cica is van, akik általában elég félénkek, de Bori mindegyikükkel megpróbált barátkozni (és majdnem mindig sikerrel járt).

Bár nem sok látogató lakik a szigeten, a turisták Baliról tömött hajókkal jönnek, hogy az egy-két híres látványosságot megnézzék, majd menjenek vissza. Végül kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy hiába baromi szépek ezek a helyek, nem megyünk el azért, hogy a hatalmas tömegben kelljen tolakodnunk azért, hogy lássunk is valamit. Azért egy robogót béreltünk a napra, mert Bori titokzatosan elárulta, hogy erre azért még szükségünk lesz (Krisz szülinapja miatt). Így hát aznap, a rettenetes minőségű földúton Krisz megtanult robogót vezetni. Először nagyon nehezen ment a dolog, de pár oda vissza körözés után már volt annyira magabiztos, hogy Bori is felült mögé és kirobogtunk a strandra gyakorlásképp. A nap nagy részét ott is töltöttük és a víz tetején lebegve néztük a sok halat, akik alattunk úszkáltak. A nap végén elmentünk egy étterembe, ahol megünnepeltük Krisz 30. szülinapját.

 

A Nusa Penidán töltött utolsó napunkon Bori főleg pihent a szállásunkon, Krisz viszont úgy döntött a nagy hullámok sem tántorítják el és kimegy a strandra búvárkodni. Sajnos ezen a napon sokat csökkent a látótávolság a vízben, úgy tűnt, mintha sok homokot kavartak volna fel a hullámok, de azért így is nagyon élvezte a bámészkodást. Nagyjából egy óra telt el, amikor egyszer csak egy hatalmas szürke halat vett észre maga mögött. Először természetesen jött az apró pánik, hogy biztos cápa, de persze nem az volt. Manta ráják voltak. Összesen három vagy négy rája úszkált a sekély vízben és ették a planktonokat – mert nem homok volt az amitől kevésbé lehetett látni, hanem sok-sok plankton. Közel fél órán át kecsesen siklottak a vízben - vagyis hát inkább repültek - ezek a több méteres állatok.

Legkevésbé sem zavartatták magukat az emberek miatt, akik őket nézték. Szerencsére senki sem próbálta megsimogatni őket. Egy kis idő elteltével Krisz kievickélt a vízből és hazarohant, hogy szóljon Borinak is. Gyorsan összekaptuk magunkat, de sajnos mire visszaértünk a ráják már nem voltak ott. Azért Krisznek ez egy nagyon nagy élmény volt, mert rég óta szeretett volna Manta rájákkal úszni, és úgy látszik ezt kapta a tengertől szülinapjára.

Következő reggel komppal indultunk tovább Lombok szigetére.

Nusa Penida is a smaller island located just southeast of Bali, famous for its natural beauty, though it hasn’t yet been overrun by tourists like Bali has. Our accommodation was about a 15-minute walk from Crystal Bay. As its name suggests, the water at the beach is incredibly clear – on good days, visibility can reach 20–30 metres underwater. A village is only just now being developed near the beach to attract tourists. Most places are still half-finished, but there was already a restaurant and a small, basic shop. However, there is no proper road, just a poorly maintained dirt path, which leads through a coconut plantation in front of our accommodation.

When we arrived at our accommodation, two fresh coconuts with candles in them were waiting for us in the room. We arrived one day before Krisztián’s birthday, and Bori had asked the accommodation to greet us with a small surprise, which was very touching. After we unpacked, we walked down to the beach. We didn’t spend too much time in the water here, as the shoreline was steep and the waves were strong, making it not so pleasant for swimming. However, the scenery was breathtaking – in the bay, there was a tiny island that beautifully refracted the light at sunset. On the beach, there were several warungs (local eateries) where we had dinner while watching the sunset, accompanied by a few begging dogs lying at our feet.

Speaking of dogs, we haven’t mentioned them yet. Unsurprisingly, there are countless semi-stray dogs everywhere. “Semi-stray” because even if they have owners, they mostly roam the streets, though everyone feeds them, and they’re not completely neglected. Fortunately, we haven’t encountered any aggressive dogs; for the most part, they either ignore passers-by or sniff them briefly and move on. Of course, if you have food, they’ll lie down at your feet and stare at you with round eyes. But that’s enough about the dog situation. In addition to dogs, there are also many semi-stray cats, which are generally quite shy, though Bori tried to befriend every single one of them (and almost always succeeded).

Although not many visitors stay overnight on the island, tourists come in packed boats from Bali to see one or two famous sights before heading back. After some consideration, we decided that, as beautiful as those places might be, it wasn’t worth it to jostle in the massive crowds just to catch a glimpse of something. Nevertheless, we rented a scooter for the day because Bori mysteriously hinted that we would still need it (due to Krisz’s birthday). So that day, Krisz learned to ride a scooter on the terrible-quality dirt road. At first, it was very difficult, but after a few laps back and forth, he was confident enough for Bori to hop on the back, and we rode out to the beach to practise. We spent most of the day there, floating on the water’s surface and watching the many fish swimming beneath us. At the end of the day, we went to a restaurant where we celebrated Krisz’s 30th birthday.

On our last day on Nusa Penida, Bori mostly rested at our accommodation, while Krisz decided that even the big waves wouldn’t deter him – he went to the beach to go snorkelling. Unfortunately, visibility in the water had decreased significantly that day. It seemed like the waves had stirred up a lot of sand, but he still enjoyed gazing around. About an hour had passed when he suddenly noticed a huge grey fish behind him. Naturally, a moment of panic set in – surely it was a shark? But of course, it wasn’t. They were manta rays. A total of three or four rays were swimming in the shallow water, feeding on plankton, because it wasn’t sand that reduced visibility, but loads of plankton. For nearly half an hour, these several-metre-long creatures glided – or rather flew – gracefully through the water.

They were completely unbothered by the presence of people watching them. Fortunately, no one tried to touch them. After a while, Krisz scrambled out of the water and rushed back to tell Bori. We got ready quickly, but unfortunately, by the time we returned, the rays were gone. Still, it was an incredible experience for Krisz, as he had long wanted to swim with manta rays, and it seems the ocean gave him that for his birthday.

The next morning, we took a ferry to continue our journey to the island of Lombok.