Peru 1. rész - Cusco és az Inkák szent völgye | Peru part 1 - Cusco and the Inca`s Sacred Valley

Lima

A repülőnk Limába érkezett, ahol csak pár napot töltöttünk. Lima nem egy kiemelkedőn izgalmas város. Persze, mint minden nagy városban, itt is vannak szép és érdekes helyek, de azért Perun belül sokkal különlegesebb tájak is vannak. Sajnos a szállásunk is elég lepukkant és hideg volt, igy nem élveztük annyira a Limában töltött időt.

Azért sétálgattunk a városban, és például a mi környékünkön volt pár szép utca. Egyik nap pedig elmentünk egy vásárcsarnokba körbe nézni. Onnan hazafele belebotlottunk egy parkba, ami maga volt a macska Kánaán. Több mint száz cica lakik itt, akiknek vannak kirakva pici házikók, és enni-inni is kapnak rendszeresen. Akármerre léptünk egyre több macskát találtunk. Bár a többség nem törődött az emberekkel, azért volt rengeteg cica akik jöttek és lábaink között kavarogtak, hogy megsimogassuk őket. Borinak ez maga volt a mennyország, úgyhogy jó sokáig itt maradtunk. A park melletti templom lépcsőire leülve egy macska messziről futott oda hozzánk és Bori ölében találta meg magának a tökéletes pihenő helyet, amit Bori nyilván legkevésbé sem bánt. Egy ponton lementünk a közeli mélygarázsba mosdót keresni. Bár a WC-t nem találtuk, még több cicával találkoztunk, akik a kocsik meleg motorháztetőin pihentek. Ezen kívül találtunk több helyi étkezdét is, ahol nagyjából fejenként ezer forintért két fogásos ebédet kaptunk teával. Ezek a napi menük szolgáltatták az utazás hátralévő részében a napi főétkezéseinket, így sikerült több tipikus helyi fogást is kipróbálnunk, de tengerimalacot és lámát nem ettünk. Limából egyenesen Cuscoba repültünk, ami az egykori Inka birodalom fővárosa volt.

      

Inka mondák és történelem

Mivel a régi Inka birodalom szívébe utaztunk, nem nagyon lehet úgy írni helyesen erről a vidékről, hogy ne meséljük el gyorsan az Inkák történetét.

A fáma szerint Inti – a Nap Isten – leküldte egy fiát és egy lányát, hogy megtanítsák az embereknek hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, szőni, festeni, ékszereket készíteni. A testvérpár a mai Bolívia területén, a Titicaca tónál szálltak le a földre. Inti küldött egy színtiszta aranyrudat is gyermekeivel, ahol ez a rúd probléma nélkül a földbe süllyed, ott lesz az otthonuk.  A két testvér elindult északra, és több napnyi járás után egy gyönyörű mezőre ért, ahol elsüllyedt a rúd a földbe.

Útjuk során sokan csatlakoztak hozzájuk, akik segítettek nekik építkezni a mezőn. Viszont nagy bánatukra az erős szelek minden házat ledöntöttek. Így Inti gyerekei hatalmas hegyeket húztak a város köré, hogy azt a szelektől óvják, a napot pedig hozzá kötötték az egyik hegyhez.

Persze a történelemkönyvekben ennél kissé szárazabb elmeséléssel találkozhatunk, de az inkák története még így is egészen egyedülálló. Az inka törzs a Titicaca tó környékéről vándorolt a mai Cusco területére, ahol más helyi törzsekkel éltek közösen. 1438 környékén aztán nagy terjeszkedésbe kezdtek, leigázták a többi helyi törzset és újabb területeket hódítottak meg. Mint a történelem területszerzései során, itt is gyakoriak voltak a legkevésbe sem etikusnak tekinthető módszerek. Ennek ellenére az Inkák a továbbiakban kifejezetten ismertek voltak arról, hogy háborúskodás helyett inkább diplomáciai úton szereztek meg új területeket. Az évszázad végére már Dél-Amerika jelentős része a birodalmat képezte, ami ekkor kb. 2 millió négyzetkilométeres volt, ami a mai Európai Unió méretének a fele. A birodalmat 4 részre osztották – ezért az inkák a négy tartomány birodalmának nevezték – aminek Cusco volt a központja.

Bár az inkáknak nem volt írott nyelvük, nem használtak kereket, vagy bármilyen fém szerszámot mégis egy fejlett birodalmat hoztak létre adórendszerrel, mezőgazdasággal, öntöző rendszerekkel, több tízezer kilométernyi úthálózattal és kifinomult építészettel. Az építészet külön szót érdemel, mert 3000 méteres magasság felett, kerék vagy fém szerszámok nélkül kiterjedt városokat felhúzni már önmagában elképesztő teljesítmény, de ezt az inkáknak úgy sikerült megoldaniuk, hogy az épületeik jelentős része évszázadokkal később is áll a sorozatos földrengések és rendkívüli időjárás ellenére is. Sőt, a legfontosabb épületek esetében semmilyen kötőanyagot nem használtak. A köveket olyan mértani pontossággal csiszolták le és illesztették össze, ahogy azt még a mai precíz gépekkel sem lenne egyszerű kivitelezni.

Órákon át tudnám sorolni a hihetetlennél is hihetetlenebb eredményeket, amiket sikerült elérniük, de szerintem már ennyiből is egyértelmű, hogy egy igen különleges birodalomról van szó. Sajnos a spanyol hódítók ezt nem kifejezetten értékelték, őket leginkább az a temérdek arany dísztárgy érdekelte, amik Cuscoban és annak környékén voltak, és 1536-ra gyakorlatilag teljesen lerombolták, amit az inkák nem egészen száz év alatt építettek fel. A lőfegyverekkel érkező párszáz spanyol konkvisztádor probléma nélkül mészárolta le a több ezer inka harcost, akik botokkal és kövekkel védekeztek.

Az Inka birodalom és törzs teljesen odaveszett, mai leszármazottjaik a Quechuák még beszélik az inkák egyik legnagyobb nyelvét, de a kultúra sajnos teljesen kikopott és ők is főleg a történészekre hagyatkoznak, hogy megismerhessék saját múltjukat.

Pisac és a szent völgy

A repülőnk Cuscoba szállt le, ami 3400 méter magasan fekszik. Hogy a magaslati betegséget elkerülhessük, úgy döntöttünk inkább a szent völgyben fekvő Pisac városkába megyünk, ami alacsonyabban fekszik. Pisac egy pici város, ami főleg a kézműves piacáról és az ott található történelmi épületegyütteséről híres. (Szándékosan nem romokat írok, mert a helyiek tiszteletük jeléül kerülik ezt a kifejezést.)

Krisztián borzasztóan aludt és mindkettőnknek sokat kellett kapkodnunk levegő után, amik a magaslati betegség nagyon gyakori tünetei. Nekünk ez először kicsit meglepő volt, mert egy félreértésből adódóan azt hittük Pisac 2000 méteren magasan van. Kiderült, hogy Krisztián félreolvasott valamit, a város 3000 méteres magasságban van, ami megmagyarázta a tüneteinket is. Szerencsére ezeket leszámítva nem voltak komolyabb problémáink. Az első napokban leginkább a kézműves piacot jártuk, ami a város egyik negyedének az utcáin volt.

      

Annyira gyönyörű volt a rengeteg színes, helyi motívumokkal díszített szőttes és dísztárgy, hogy még Krisz is kifejezetten élvezte a piacon eltöltött órákat. Egy ponton el kellett határoznunk magunkat, hogy nem nagyon veszünk több tárgyat a piacon, mert nem fogunk beférni a bőröndjeinkbe. Azért így is rengeteg karkötővel, különböző szőttessel és ruhadarabbal gazdagodtunk.

   

A piac mellett főleg otthon pihentünk, és próbáltunk hozzászokni a magaslati levegőhöz. (A helyi emberek az évszázadok során alkalmazkodtak az oxigénhiányos levegőhöz, tüdőjük megnagyobbodott, 2 literrel több a vérük, ami ráadásul sokkal oxigén dúsabb, és a szívverésük is jelentősen lassabb, mint a miénk.)

A szállásunk a város külső részén a „gringo-town”-ban (azaz a zöldfülű városrészen) volt. Mivel rengeteg külföldi költözik Pisacba, van egy külön városrész, ami az eredeti városka szélén terül el. A belvárosban látszik a dzsentrifikáció, és a „hipszteresedés”, ahogy egyre több kávézó, co-working space (közösségi iroda), yoga stúdió meg miegymás nyilik. Kicsit frusztráló volt ezt látni, de a helyieket nem annyira zavarta – legalábbis azokat, akikkel mi beszéltünk erről. 

A piac és a szállás nagyjából 5 percre voltak egymástól a helyi tuk-tuk szerű képződményekkel, amikkel nagyon kényelmesen lehetett jönni-menni 100 forintokért.

Szerencsére nagyon jó volt a szállásunk. Egy srácnál laktunk, aki kiadta a háza földszinti szobáit. Rajtunk kívül leginkább csak a tulajjal találkoztunk, de ő is gyakran eljárt otthonról. A fürdőszobában volt meleg víz (ritkaság Peruban), a konyha pedig nagyon jól fel volt szerelve. Volt két kutya és két macska is, akik közül Lucky, egy pár hónapos kiscica nagyon a szívünkhöz nőtt. Volt még egy alpaka is az udvaron, aki nem igazán szerette, ha túl közel mentünk hozzá, cserébe imádott a bejárati ajtó elött aludni és teljesen eltorlaszolni azt. A házat minden irányból hatalmas hegyek vették körül, ami felfoghatatlanul gyönyörű látványt nyújtott.

  

Pár nap elteltével vettük a bátorságot és elmentünk a 400 méterrel magasabban fekvő pisaci inka épületegyütteshez. Több órába tellett, hogy végigjárjuk az egész területet és lesétáljunk a hegyről, hogy végül újra Pisacban lyukadjunk ki, bár az is igaz, hogy rengeteg pihenőt kellett tartanunk, hogy levegőhöz jussunk. Mindkettőnket meglepte, hogy mennyire kiterjedt volt ez az ősi város. Rengeteg kőből készült épület (amiből néhány szinte érintetlen állapotban van) között sétáltunk az ösvényeken, amiket az Inkák is jártak évszázadokkal előttünk. Az egykori katonai létesítményből egész jól láttuk a sok-sok teraszt, amin régen az ételeket termesztették, sok másik épületet, pár alpakát (akiket a turisták miatt tartanak itt), és egy hegyoldalban több száz nagy lyukat. Mint megtudtuk, ezek a lyukak voltak a sírok, mert a hegyoldalba vájták a temetőt.

      

                

Cusco

Ezután vissza buszoztunk Cuscoba. A kb egy órás utat, akárcsak Pisacba menet, kollektív taxival tettük meg. Ezek helyi minibuszok, amik megadott útvonalon közlekednek és amint megtelnek indulnak is, úgyhogy menetrend sincs, cserébe nagyon olcsó; a mi jegyünk csak pár száz forint volt. Cuscoban azért éreztük, hogy kicsivel még magasabban vagyunk, mint azelőtt. Krisz továbbra is rendszeresen rosszul aludt, folyamatosan kifulladtunk és most már egyszer-kétszer a fejünk is megfájdult. Borinak például egyszer egy kávézóban, ahol a felszolgáló gyorsan a segítségére sietett és adott neki egy helyi alkoholba áztatott gyógynövényekből készült főzetet. Ezt nem meginnia kellett, hanem a tenyerébe dörzsölni, aztán amilyen mélyen tudta az orrába kellett belélegeznie a párolgó alkoholt, ami pedig a tenyerén maradt folyadék azt a tarkójára kellett kennie. Láss csodát szinte rögtön jobban lett tőle. A coca levelek rágcsálásán kívül ez a másik helyi fortély a magaslati nehézségek leküzdésére, mert azért a helyi Quechua embereknek is el kell néha a segítség.

Cusco önmagában nem a legérdekesebb város, legalább is Pisac után nem érződött annak. Itt is főleg piacolással töltöttük az időt, és elmentünk egy városnéző sétára is, ahol sokat tanultunk az Inka történelemről és az azt követő korszakokról is.

   

Egy a sok Inka korból fennmarad falból

A fal másik szakasza amit a konkvisztádorok megrongáltak, arany után kutatva

Ellenben Cuscban még hidegebb volt, és mivel milliméter vékonyak az ablakok, és nincs szigetelés a házakban, bent ugyanolyan hideg volt, mint kint. Bori egy hét után már nagyon megelégelte az állandó fázást, úgyhogy vettünk egy mini elektromos hősugárzót, amivel az ablaktalan kis szobánkat viszonylag gyorsan fel lehetett melegíteni. Peruban sehol sem találkoztunk fűtéssel, a helyiek alpaca szőrből készült ruhákkal és takarókkal melegednek, de nekünk ez nem volt elég, így nagyon mulattunk azon, hogy hogy oldottuk meg a problémát. De működni remekül működött.

Peruban nagyon jó élményeink voltak. Nemcsak a környék csodaszép és különleges, de az emberek is nagyon segítőkészek és kedvesek. Gyakorolgattuk a spanyolt, és általában értékelték igyekezeteinket. Az ételek finomak voltak, és örültünk, hogy sikerült elkerülnünk a turistás dolgokat, és tudtunk úgy enni/közlekedni, ahogy a helyiek. Egyik meghatározó piacolós élményünk az volt, amikor Cuscoban véletlenül betévedtünk egy kézműves piacra. A legtöbb árus ugyanazokat a dolgokat árulta, de itt láttunk olyan szőtteseket, amiket máshol nem. A tulaj egy végtelenül kedves öreg néni volt, akivel majd egy órán át beszélgettünk. Megmutatta a szőtteseit – de nem tolakodó módon: tényleg látszott rajta, hogy szívesen mesél, és örül, hogy érdeklődünk. Elmondta, hogy melyik szimbólum mit jelent, és mire használják, majd elővett egy fotóalbumot és végigmutogatta a családját, az ismerőseit és magát, ahogy különböző életszakaszaiban, különböző helyeken szőtteseket készített. Megmutatta, miből és hogyan készül a fonál, amivel sző, és hogy mikkel színezik be azt. Nagyon kedves volt, és jó élmény volt, hogy egész jól értettük, amiket mondott. Nyilván vásároltunk is tőle pár dolgot.

Persze ha már Cuscoban voltunk nem hagyhattuk ki, hogy eltúrázzunk Macchu Picchuhoz. A túra előtti napon kaptunk egy táskát, amibe belepakolhattunk aztán korán lefeküdtünk mert reggel 4-kor jöttek értünk, hogy induljunk.

 

 

Lima

Our plane arrived in Lima, where we spent only a few days. Lima is not an exceptionally exciting city. Of course, like any large city, it has its beautiful and interesting spots, but within Peru, there are many more special places. Unfortunately, our accommodation was rather run-down and cold, so we didn’t enjoy our time in Lima that much.

Still, we walked around the city, and there were a few nice streets in our neighbourhood. One day, we went to look around a market hall. On our way back, we stumbled upon a park that turned out to be a true cat paradise. More than a hundred cats live there, with little houses set up for them, and they are regularly given food and water. Wherever we stepped, we kept finding more and more cats. Although most of them ignored people, many cats came up to us, weaving around our legs for pets. For Bori, this was heaven itself, so we stayed for quite a long time. Sitting on the steps of the church next to the park, a cat ran up to us from afar and found the perfect resting spot in Bori’s lap — something she certainly didn’t mind at all. At one point, we went down to a nearby underground parking lot to look for a restroom. Though we didn’t find the toilet, we encountered even more cats lounging on the warm hoods of cars. Besides that, we also found several local eateries where we got a two-course lunch with tea for about 1,000 forints per person. These daily menus became our main meals for the rest of the trip, allowing us to try many typical local dishes, though we didn’t eat guinea pig or llama. From Lima, we flew straight to Cusco, which used to be the capital of the Inca Empire.

Inca tales and history

Since we travelled to the heart of the ancient Inca Empire, it would be hard to write correctly about this region without briefly telling the story of the Incas.

According to legend, Inti – the Sun God – sent a son and a daughter to teach people how to raise animals, grow crops, weave, paint, and make jewellery. The siblings descended to Earth at Lake Titicaca, in what is today Bolivia. Inti also sent a pure gold rod with his children: wherever this rod sank into the ground without difficulty, that would be their home. The two siblings set off northward, and after walking for several days, they reached a beautiful field where the rod sank into the earth.

On their journey, many people joined them and helped them build in the field. But to their great sorrow, the strong winds blew down all the houses. So Inti’s children raised huge mountains around the city to protect it from the winds, and tied the sun to one of the mountains.

Of course, the history books offer a somewhat drier account, but the story of the Incas is still entirely unique. The Inca tribe migrated from the Lake Titicaca region to what is now Cusco, where they lived alongside other local tribes. Around 1438, they began to expand significantly, subjugating the other local tribes and conquering new territories. As with most territorial expansions in history, highly unethical methods were common here, too. Nevertheless, the Incas became particularly known for preferring diplomacy over warfare when acquiring new territories. By the end of the century, a significant part of South America formed their empire, which then covered about 2 million square kilometres — roughly half the size of the European Union. The empire was divided into four parts, which is why the Incas called it the empire of the four provinces, with Cusco as its centre.

Although the Incas had no written language, used no wheels or metal tools, they still created an advanced empire with a tax system, agriculture, irrigation systems, tens of thousands of kilometres of roads, and refined architecture. Their architecture deserves special mention: building extensive cities at altitudes above 3,000 meters without wheels or metal tools is an incredible feat in itself, but the Incas managed to do this in such a way that a significant portion of their buildings still stand centuries later despite frequent earthquakes and extreme weather. Moreover, they used no binding materials for their most important buildings. The stones were polished and fitted together with such geometric precision that even today it would be difficult to replicate with precision machinery.

I could go on for hours listing more and more unbelievable achievements, but I think it's already clear from this much that we’re talking about a truly exceptional empire. Unfortunately, the Spanish conquistadors didn’t particularly appreciate this — they were mostly interested in the immense amount of gold ornaments found in and around Cusco. By 1536, they had practically destroyed what the Incas had built in less than a hundred years. A few hundred Spaniards, armed with firearms, slaughtered thousands of Inca warriors who defended themselves with sticks and stones without any difficulty.

The Inca empire and tribe were completely lost; today, their descendants, the Quechua people, still speak one of the Incas’ major languages, but sadly, the culture has vanished, and they, too, mostly rely on historians to learn about their own past.

Pisac and the Sacred Valley

Our plane landed in Cusco, which lies at an altitude of 3,400 meters. To avoid altitude sickness, we decided to go to the town of Pisac, located in the Sacred Valley, which lies at a lower elevation. Pisac is a small town mostly known for its handicraft market and its historical architectural complex. (I deliberately avoid calling them ruins, because out of respect, the locals avoid this term.)

Krisztián slept terribly and both of us had to gasp for air frequently, which are very common symptoms of altitude sickness. This surprised us at first, as we mistakenly thought Pisac was at 2,000 meters. It turned out that Krisztián had misread something — the town is at 3,000 meters, which explained our symptoms. Luckily, apart from that, we had no serious problems. In the first few days, we mostly explored the handicraft market, which spread across the streets of one of the town’s quarters.

The many colourful textiles and ornaments decorated with local motifs were so beautiful that even Krisz really enjoyed the hours we spent at the market. At one point, we had to decide not to buy more items, as they wouldn’t fit in our suitcases. Even so, we ended up with lots of bracelets, various woven items, and clothing.

Apart from the market, we mostly rested at home and tried to get used to the high-altitude air. (Over centuries, the locals have adapted to the low-oxygen air: their lungs have enlarged, they have two litres more blood, which is also much richer in oxygen, and their heart rate is significantly slower than ours.)

Our accommodation was on the outskirts of town in the so-called “gringo-town” (that is, the foreigner’s district). Since many foreigners move to Pisac, a separate neighbourhood has developed at the edge of the original town. In the city centre, you can see the gentrification and the “hipsterization” as more cafés, co-working spaces, yoga studios, and so on appear. It was a bit frustrating to see, but the locals — at least the ones we talked to — didn’t seem too bothered.

The market and our accommodation were about a 5-minute ride apart with local tuk-tuk-like vehicles, which were very convenient and cost just a few hundred forints.

Luckily, our accommodation was very good. We stayed with a guy who rented out the ground-floor rooms of his house. Aside from us, we mostly only saw the owner, but he was often out. The bathroom had hot water (a rarity in Peru), and the kitchen was very well equipped. There were also two dogs and two cats, among which Lucky, a few-month-old kitten, became especially dear to us. There was also an alpaca in the yard who didn’t like it if we got too close, but loved sleeping in front of the entrance door, completely blocking it. The house was surrounded by enormous mountains on all sides, which created an unimaginably beautiful view.

After a few days, we mustered the courage and visited the Pisac Inca complex, located 400 meters higher. It took us several hours to walk the whole site and descend the mountain to end up back in Pisac, though to be fair, we had to take many breaks to catch our breath. We were both surprised at how extensive this ancient city was. We walked among many stone buildings (some of which are in almost untouched condition), along the same paths the Incas once used centuries ago. From the former military site, we had a good view of the many terraces where food was once grown, numerous other buildings, a few alpacas (kept there for tourists), and hundreds of large holes on a mountainside. As we learned, those holes were the graves — the cemetery was carved into the mountainside.

Cusco

After this, we took a bus back to Cusco. The approximately one-hour trip — just like when we came to Pisac — was done by collective taxi. These are local minibuses that run along fixed routes and depart as soon as they're full, so there’s no schedule, but they’re very cheap; our ticket was only a few hundred forints. In Cusco, we could feel that we were at an even higher altitude than before. Krisz continued to sleep poorly, we were constantly out of breath, and now we even had headaches once or twice. Bori, for example, once got a headache in a café, where the server quickly came to help and gave her a herbal concoction soaked in local alcohol. She didn’t have to drink it — instead, she had to rub it into her palm, then inhale the vapour as deeply as she could through her nose, and finally rub the remaining liquid on the back of her neck. Miraculously, she felt better almost immediately. Besides chewing coca leaves, this is the other local trick to cope with high-altitude difficulties, because even local Quechua people sometimes need help.

Cusco itself isn’t the most interesting city — at least it didn’t feel like it after Pisac. We mostly spent our time at markets and went on a city walking tour, where we learned a lot about Inca history and the periods that followed.

However, it was even colder in Cusco, and since the windows are paper-thin and the houses have no insulation, it was just as cold inside as outside. After a week, Bori had had enough of constantly freezing, so we bought a mini electric heater that could warm up our windowless little room relatively quickly. We didn’t encounter heating anywhere in Peru — the locals keep warm with clothes and blankets made from alpaca wool, but that wasn’t enough for us, so we laughed quite a bit about how we ended up solving the problem. But it worked really well.

We had a very good experience in Peru. Not only is the region stunning and unique, but the people are also very helpful and kind. We practised our Spanish, and people usually appreciated our efforts. The food was delicious, and we were glad that we managed to avoid touristy things and could eat and travel like the locals. One of our most memorable market experiences happened when we accidentally wandered into a craft market in Cusco. Most vendors were selling the same items, but here we saw textiles we hadn’t seen elsewhere. The owner was a wonderfully kind elderly woman with whom we chatted for nearly an hour. She showed us her textiles — not in a pushy way: you could really tell she enjoyed talking and was happy about our interest. She explained what each symbol meant and how it was used, then pulled out a photo album and showed us her family, acquaintances, and herself weaving at different times and places in her life. She showed us what the yarn is made of and how it is dyed. She was very kind, and it was a great experience that we could understand her fairly well. Of course, we bought a few things from her.

And of course, since we were already in Cusco, we couldn’t skip the hike to Machu Picchu. The day before the hike, we were given a backpack to pack into, then we went to bed early because they came for us at 4 a.m. to start the trip.