Costa Rica 4. rész - Pavones | Costa Rica part 4 - Pavones

Út Pavonesbe

Pavonesbe már az odajutás is kalandos volt. Az első busz két órát késett, és attól tartottunk, hogy lekéssük a második – és aznap utolsó – járatot is. Szerencsére, ahogy leszálltunk az első buszról, épp jött is a második, bár a rossz irányba, de a sofőr felajánlotta, hogy szálljunk fel, és körbevitt minket a végállomásig, majd onnan vissza. Amikor megérkeztünk, külön megkérdezte, hova megyünk, és elvigyen-e egy darabon, de mi úgy döntöttünk, leszállunk a város szélén. Mint később kiderült, jobb lett volna tovább maradni a buszon, de akkor már késő volt. A szállásadónk szerencsére kijött értünk autóval, és a sötét földúton felvitt minket a farmhoz.

Ijesztő fogadtatás

Amikor megérkeztünk, mind a tizenhárom kutya elénk szaladt, és nagyon izgatottak voltak. Először csak lepakoltunk, és néztük őket – barátságosnak tűntek –, de a nagy izgalomban hamar összeverekedtek a lábunk alatt, ami elég ijesztő volt. Egy garázsépületben aludtunk, ahol volt két ágy, sok-sok polc és rengeteg lom. Ágynemű nem volt, és a hostunk, Haley mondta, hogy most mosott, csak még be kell raknia a szárítóba. A szárító viszont nem működött, így sokáig fent voltunk, hogy ne kelljen vizes ágyneműben aludnunk. A beköltözéskor szólt, hogy napközben döntsük a matracot a falnak, mert a kutyák gyakran ráugranak az ágyra.

 

Ezután átmentünk vacsorázni a házba. Haley nagyon finom vegán ételeket főzött – ez nagy pozitívum volt. Ugyanakkor a konyha látványa kicsit sokkoló volt: mindenféle ételmaradék, mosatlan edények, a föld saras és koszos a sok kutyától, a ház mögött pedig hegyekben állt a mosatlan a földön, ahol csirkék, pulykák és kakasok sétálgattak, így minden csupa kaki volt. Elég megdöbbentőek voltak a körülmények, főleg úgy, hogy úgy tűnt, a szállásadóinkat ez egyáltalán nem zavarja.

A kosz és a rendetlenség később is állandó probléma volt. Teljesen érthető, hogy egy farm kosszal, rendetlenséggel, sokszor fejetlenséggel jár. Ugyanakkor egyáltalán nem volt indokolt az a szintű mocsok és káosz, ami ott volt. Krisz már élt farmon, és mindketten tapasztaltunk nomád körülményeket, jól alkalmazkodunk – de nem értettük, hogyan lehet úgy ételmaradékokat hagyni mindenütt, hogy tizenhárom kutya, három macska és rengeteg bogár, rovar járkál szabadon ki-be a házba, ami egyébként félig nyitott volt (nem voltak se ajtók, se ablakok). Ez önmagában nem gond, de ilyenkor különösen oda kell figyelni a higiéniára.

 

Vacsora után visszamentünk a garázsba aludni, miközben a kutyák ugattak, játszottak egymással, és a távolban visítottak a malacok. Borinak ez az egész fogadtatás nagyon sok volt, egyből elkezdett alternatív szállásokat keresni a környéken. Sajnos ez nem volt egyszerű, mert a szállások nagyon drágák voltak. Az önkénteskedés egyik legnagyobb előnye, hogy az ember ingyen lakhat és ehet a munkáért cserébe. Persze abban is bíztunk, hogy maga a munka is tartalmas lesz, tanulunk valamit, és jól fogjuk érezni magunkat. Végül abban maradtunk, hogy adunk neki pár napot, és megnézzük, mi lesz.

A következő napok sok szempontból könnyebbek voltak, de sajnos történt néhány nagyon váratlan és szürreális dolog is. Nehéz élmény volt a farmon lenni, és most leginkább arra van szükségünk, hogy kiírjuk magunkból – szóval fogadjátok szeretettel a panaszkodásunkat.

Nehézségek

Zavaró volt, hogy a hely "állatmenhelyként" hivatkozott magára, de az állatok nem kapták meg azt a törődést, amire szükségük lett volna. A kutyák neveletlenek voltak, még a nevükre sem hallgattak. Sokuk koszos volt, fürdetni kellett volna őket, és a körmüket sem vágták le rendszeresen. A többi állat – bocik, malacok, kecskék – nem kaptak eleget enni, és egy viszonylag kicsi, árnyék nélküli területen voltak elzárva, miközben a farmon hatalmas füves területek álltak üresen.

Gyakran azt láttuk, hogy a meglévő problémákat nem oldják meg, hanem újabb projekteket vesznek a nyakukba, miközben a régiek sincsenek készen. Ugyanígy a kutyák számával sem tudtak mit kezdeni, mégis újabb és újabb állatokat fogadtak be, ahelyett, hogy a meglévőkről gondoskodtak volna jobban.

A kutyák naponta legalább kétszer összeverekedtek. Ez nemcsak ijesztő volt, de kezelhetetlen is. A legzavaróbb, hogy Haley ilyenkor többnyire csak az emeletről szólt le nekik, és nagyon ritkán avatkozott közbe ténylegesen. Sajnos más dolgokhoz sem álltak hozzá proaktívan: rengeteg apró, de megoldható probléma volt a ház körül, amit kis odafigyeléssel rendbe lehetett volna tenni. A kerítéseken az állatok könnyen átmásztak, az ajtókat mindig nyitva hagyták, és gyakran tűntek el vagy törtek el tárgyak.

A munka önmagában egyszerű volt: reggel megetettük a kutyákat, sétáltattuk őket, megetettük a többi állatot is, kitakarítottuk az óljukat, és a maradék időben sepregettünk, mosogattunk. Ez teljesen rendben lett volna, ha nem azt érezzük végig, hogy szélmalomharcot vívunk. Az volt a legfrusztrálóbb, hogy segíteni mentünk oda, de Haley-ék hozzáállása miatt úgy tűnt, mintha ellenünk dolgoznának. Elveszett az értelme annak, amit csináltunk.

Az ominózus malac-sztori

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy új malac érkezett. Erről senki nem szólt nekünk előre – egyszer csak megjelent egy autó, és egy ketrecből szó szerint kiöntötték a malacot a garázs padlójára, mindennel együtt, ami alatta volt. Az állat 12 órát utazott San Joséból, és attól tartottak, hogy hőgutát kap – ez érthető, de a kivitelezés teljesen abszurd volt. A malac végül az ágy alatt feküdt, és végül ott is aludt, és ez Borinak már végképp sok volt.

Még aznap este beszéltünk Haley-vel, hogy ez így túl sok nekünk, és szeretnénk korábban elmenni. A malacot is említettük, mint problémát, mire a válasz az volt: „Nem akarok érzéketlen lenni, de pontosan mi zavar benne?”

Másnap megpróbáltuk levinni a malacot a garázsból az ólba, de nem akart mozdulni, így – ahogyan minden mással is történt – egyszerűen elengedték a dolgot, és hagyták, hogy fent maradjon. Ez további gondokat okozott: például megette a kutyakaját, amit nem lett volna szabad.

Időközben megérkezett egy új önkéntes lány is, akinek végül nekünk kellett mindent megmutatnunk – miközben mi sem tudtuk igazán, mi hogyan működik.

Frusztráló volt látni, hogy a házigazdák látszólag alig vettek részt a napi feladatokban, leginkább a szobájukban tévéztek. Amikor nehezen boldogultunk az állatokkal, legfeljebb egy félvállról odakiabált instrukciót kaptunk. A takarítást is külön takarítónő végezte. Egyik este átjött néhány barátjuk vacsorázni, de nem vontak be minket a beszélgetésbe – úgy éreztük, mintha csak a kiszolgáló személyzet lennénk.

Azért Billie-be beleszerettünk – egy nagy, erős, kölyökkutya volt, tele energiával és kedvességgel. Volt néhány másik kutya (és a cicák), akik szintén nagyon aranyosak voltak, és akikkel volt pár szép pillanatunk.

   

De összességében az egész élmény elég pokoli volt – úgyhogy, nagyon örülünk neki, hogy végül idő előtt el tudtunk jönni.

Journey to Pavones
Getting to Pavones was an adventure in itself. The first bus was two hours late, and we were afraid we’d miss the second—and last—bus of the day. Luckily, just as we got off the first bus, the second one arrived, though heading in the wrong direction. The driver offered to let us on and took us to the final stop before turning back. When we arrived, he specifically asked where we were headed and offered to take us part of the way, but we decided to get off at the edge of town. As it turned out later, it would have been better to stay on the bus, but it was too late by then. Fortunately, our host came to pick us up by car and drove us up the dark dirt road to the farm.

A frightening welcome
When we arrived, all thirteen dogs ran up to us, full of excitement. At first, we just unpacked and observed them—they seemed friendly—but in all the excitement, they quickly started fighting under our feet, which was quite scary. We slept in a garage-like building with two beds, lots of shelves, and a ton of clutter. There was no bedding, and our host, Haley, said she had just done laundry but needed to put it in the dryer. However, the dryer wasn’t working, so we stayed up late to avoid sleeping in wet sheets. When we moved in, she told us to prop the mattress against the wall during the day because the dogs often jump on the beds.

Then we went over to the house for dinner. Haley cooked very delicious vegan meals—that was a big plus. At the same time, the state of the kitchen was a bit shocking: leftovers everywhere, unwashed dishes, and the floor was muddy and dirty from the many dogs. Behind the house, piles of laundry lay on the ground, where chickens, turkeys, and roosters wandered around, making everything covered in droppings. The conditions were quite staggering, especially since it seemed our hosts weren’t bothered by them at all.

The dirt and mess remained a constant issue. It’s perfectly understandable that a farm comes with dirt, disorder, and sometimes chaos. But the level of filth and disarray there was completely unnecessary. Krisz had lived on a farm before, and both of us had experienced very basic conditions and adapted well—but we couldn’t understand how they could leave food scraps everywhere with thirteen dogs, three cats, and countless bugs and insects roaming freely in and out of the house, which was basically half open (no doors or windows). That alone wouldn’t be a problem, but in such cases, hygiene needs to be given special attention.

After dinner, we went back to sleep in the garage while the dogs barked, played with each other, and the pigs squealed in the distance. For Bori, this whole reception was overwhelming—she immediately started looking for alternative accommodations in the area. Unfortunately, this wasn’t easy, as the available places were very expensive. One of the biggest advantages of volunteering is free lodging and food in exchange for work. Of course, we also hoped the work itself would be meaningful, that we’d learn something, and that we’d enjoy ourselves. In the end, we agreed to give it a few days and see how things would go.

Challenges
The next few days were easier in many ways, but unfortunately, a few very unexpected and surreal things happened. Being on the farm was a tough experience, and right now, we mostly need to get it out of our system, so here comes our venting. Take it with love.

It was frustrating that the place referred to itself as an “animal shelter,” but the animals didn’t receive the care they needed. The dogs were untrained, didn’t even respond to their names. Many were dirty and needed bathing, and their nails weren’t trimmed regularly. The other animals—calves, pigs, goats—weren’t getting enough food and were confined to a relatively small, unshaded area, while huge grassy fields on the farm remained unused.

We often saw that instead of solving existing problems, they took on new projects while the old ones remained unfinished. Similarly, they couldn’t manage the number of dogs they already had, yet kept taking in more animals instead of better caring for the ones they already had.

The dogs fought at least twice a day. This wasn’t just scary—it was unmanageable. The most upsetting part was that Haley usually just shouted down at them from upstairs and rarely stepped in. Unfortunately, this passive attitude extended to other areas as well: there were many small but fixable issues around the house that could have been dealt with with a little attention. The animals could easily climb over the fences, doors were always left open, and things frequently went missing or got broken.

The work itself was simple: in the morning, we fed the dogs, walked them, fed the other animals, cleaned out their pens, and spent the rest of the time sweeping or washing dishes. This would have been totally fine if we hadn’t constantly felt like we were fighting a losing battle. The most frustrating part was that we went there to help, but Haley and her partner’s attitude made it feel like they were working against us. It drained all sense of purpose from what we were doing.

The ominous pig story
The last straw was when a new pig arrived. No one told us about it in advance—suddenly a car showed up, and they literally dumped the pig out of a crate onto the garage floor, along with everything that had been underneath it. The animal had travelled for 12 hours from San José, and they were afraid it might suffer from heatstroke, which is understandable, but the way it was handled was completely absurd. The pig ended up lying under the bed and eventually slept there, and for Bori, this was just too much.

That same evening, we talked to Haley and said this was all too much for us, and we wanted to leave early. We mentioned the pig as one of the problems, to which she replied, “I don’t want to sound insensitive, but what exactly bothers you about it?”

The next day, we tried to move the pig down to the pen from the garage, but it wouldn’t budge, so—like with everything else—they simply gave up and let it stay upstairs. This caused further problems: for instance, it ate the dog food, which it shouldn’t have.

Meanwhile, a new volunteer girl arrived, and we had to show her everything, even though we ourselves didn’t really know how things worked.

It was frustrating to see that the hosts barely participated in the daily tasks and mostly stayed in their room watching TV. When we struggled with the animals, we got at best a half-hearted shout of instruction. Even the cleaning was done by a hired cleaner. One evening, some of their friends came over for dinner, but they didn’t include us in the conversation—we felt like we were just the staff serving them.

Still, we fell in love with Billie—a big, strong puppy full of energy and sweetness. There were a few other dogs (and the cats) who were also very cute, and we shared a few beautiful moments with them.

But overall, the entire experience was quite hellish, so we’re very glad we managed to leave early in the end.