Costa Rica 3. rész - Osa-félsziget | Costa Rica pt. 3 - Osa Peninsula

Következő szállásunk az Osa-félszigeten, egy Drake nevű kis városkától nagyjából 40 perc sétára vagy 10 perc motorcsónak útra volt. Más közlekedési lehetőség nem is volt a szállásunkhoz. Az Osa-félsziget érdekessége, hogy az egész félsziget természetvédelmi terület, és itt van a Corcovado Nemzeti Park is, ami Costa Rica legismertebb nemzeti parkja.

Az félszigetre vezető utunk első állomása Sierpe volt. Itt a buszról egy 20 fős motorcsónakba kellett átszállnunk (amiből csak napi kettő van). A hajó nagy lendülettel suhant végig a mindkét oldalról mangrove erdővel szegélyezett folyón, míg el nem értük az óceánt. Innentől a víz már érezhetőn kevésbé volt nyugodt, de azért nem voltak nagyok a hullámok. Mire elértünk a hostelünk strandjához, már elkezdett lebukni a nap, úgyhogy gyorsan kiszálltunk a hajóból a térdig érő vízbe a táskáinkkal és kisétáltunk a partra. Anna a ott várt minket és megmutatta melyik a mi sátrunk. A tengertől pár lépésre kezdődött a tábor és az első sátor volt a miénk. Egy nagy katonai sátrunk volt, amiben volt áram, világitás, és két rendes ágy is. A sátor előtt pedig még egy kis fedett teraszunk is volt, ahol lehetett üldögélni.

   

Miután leraktuk a dolgainkat, elmentünk főzni. A közös konyhához egy bő 5 perces séta vezetett hegynek fel. Ezt a hosszú lépcsősort még jó párszor megtettük az ottlétünk alatt, talán ez volt a legnehezebb. Nem csak fáradtak voltunk az úttól, de mivel a legközelebbi bolt 40 perc sétára volt, egy hétre elegendő alapanyagot hoztunk magunkkal, amiket most fel is kellett vinni. Anna körbevezetett minket a táborban, de már sötét volt, így nem sok mindent láttunk. Vacsora közben elmesélte, hogy amikor elment sétálni látott pókmajmot, a tábor területén pedig tukánt és lajhárt. Bár ő nem látta őket, a többi vendég mesélte, hogy egy kapucinus majom csapat a helyi maffiaként járta be aznap a tábort, és a kószán hagyott tárgyakból szemezgettek.

Capucinus majom

  

Következő reggel röviddel a napkelte után már mi is felkeltünk. A hostel elképesztően kedves és barátságos dolgozói minden reggel készítettek nekünk reggelit, ami nagy segítség volt, mert annyival kevesebb elemózsiát kellett magunknak hoznunk. Bori bár már jobban érezte magát, azért még elég fáradt volt, úgyhogy főleg a pihenésre koncentrált. Ez nem volt nehéz, mert a természet hangjait leszámítva teljes nyugalom volt. A tábor területe szépen volt gondozva, rengeteg fa és növény, amik között kis ösvényeken lehetett sétálni. A sátorból kilépve pár pálmafa választott csak el minket a homokos tengerparttól, a tábor körül pedig már a dzsungel volt. A tenger morajlása mellett főleg az arapapagájoktól és tukánoktól zengett a tábor.

    

Tukán

Anna és Krisz kilométer hiányban szenvedtek, úgyhogy még délelőtt elindultak egy sétára. Drake városkától több tíz kilométeren át vezetett egy gyalogos ösvény a tenger mentén a dzsungelben. Ezen indultak el ők is. Az ösvény elég keskeny volt, de viszonylag jól ki volt alakítva, könnyű volt rajta sétálni annak ellenére, hogy a dzsungelben volt. Nagyjából 50 méterenként volt egy kisebb nagyobb homokos partú öböl, nem véletlenül becézik az ösvényt az 1000 strand útjának. Pár perc séta után egy nagyobb strandra érve a tengerbe nyúló sziklákon pelikánokat láttak, amiket alaposan szemügyre is vettek a távcső segítségével. Míg a pelikánokat vizslatták, egy ara papagáj pár kezdett falatozni az egyik fa terméséből. A fához sétálva egész közelről nézhették végig ahogy a papagájok előbb megebédelnek majd tollászkodnak. Visszafelé úton még belefutottak egy kisebb csapat fehérorrú coatiba is, akik elég félénkek voltak, de azért sikerült őket is jobban megnézniük. Amikor visszaértek a sátorhoz, elmesélték Borinak amiket láttak, ő pedig elmesélte, mennyire jól esett neki a függőágyban olvasgatni, pihenni és befogadni a táj szépségét.

 

Arapapagáj

  

Fehér orrú Coati

 

Az ebéd utáni pihenőt után Bori és Krisz búvármaszkot húztak es felfedezőútra indultak a homokos part sziklákkal övezett részeihez. Láttak sok érdekes halat, volt közöttük több kék és sárgaszínű és mindketten életükben először láttak korallt is a tengerben (bár sajnos már nem éltek). A délutáni meleget a sátraknál nehezen lehetett bírni, viszont az konyha és a mellette lévő függőágyak már valamelyest menedéket nyújtottak a melegtől, úgyhogy a délután nagy részében itt pihentünk. Egyszer csak valami zajra lettünk figyelmesek az avarban és pár perccel később meg is láttuk a zaj forrását, egy fehér orrú coati túrta a földet élelem után kutatva. Itt már sikerült alaposabban is szemügyre vennie mindenkinek ezt az aranyos kinézetű állatot.

A legtöbb nap hasonlóan telt; főleg pihenéssel, sétákkal, és strandolással töltöttük az időt. A tengerpart naplementében tényleg úgy nézett ki, mintha egy képeslapban élnénk. Égszínkék tenger, sárga homokos tengerpart és a pálmafákkal teletűzdelt dzsungel. A séták során pedig rengeteg érdekes élménnyel gazdagodtunk, bár sajnos Bori ezeket is sokszor kihagyta mert még mindig túl gyenge volt. Az egyik ilyen sétán Anna és Krisz már nagyon szerettek volna majmot találni, amikor nagy zajra lettek figyelmesek a fák lombjai közül. Nem kellett sokat várni és meg is találták a kapucinus majom csapatot, akik a fákon ettek, játszottak, és pihentek. Mivel az ösvény itt pont a hegyoldalban ment, a lombkorona nagyon közel volt és fantasztikus rálátást adott a majmokra akik egész közel merészkedtek hozzájuk. Itt rengeteg időt eltöltöttek a majmok bámulásával és már csak sötétedésre értek vissza a táborba. Egy másik alkalommal pedig pont egy levegősebb területen barangoltak, ahol Bori észrevette, hogy rengeteg kis mimosa növény van a földön, mi pedig kaptunk az alkalmon és elkezdtük simogatni a leveleiket, amik erre összecsukódtak és halottnak tettették magukat.

Azért a tábor területe sem szűkölködött élővilágban, rengeteg nagy gyíkot láttunk, akik, ha megijedtek két hátsó lábukon iszkoltak odébb. Ezeket a gyíkokat amúgy Jézus gyíknak is hívják, mert a vízen is tudnak futni, bár ezt mi sajnos nem láttuk saját két szemünkkel. A coati renderes vendégünk volt a konyha környékén, és egy mama agouti (róla majd még lesz több szó a következő bejegyzésben) a gyerekével is többször meglátogatott minket. Az ara papagájok, pillangók, és a megszámlálhatatlan éjszakai varangy és rák mellett még meg kell említeni Ricot, a dolgozók velejéig romlott kiscicáját akivel rengeteget játszottunk, aminek kivétel nélkül az vetett véget, hogy Rico teljesen bepörgött és elkezdett harapdálni és karmolni. Mindezek mellett a legérdekesebb és egyben talán legszürreálisabb élményünk egy fiatal lajhárral esett meg. Bori és Krisz éppen a vízben játszottak, amikor a kertész messziről hívta őket. Az egyik fán egy lajhár volt, viszont a fa önmagában állt, úgyhogy onnan nem tudott tovább mászni ezért tudtuk, hogy egy ponton le kell majd jönnie a földre és elkúszni a dzsungelig. Gyorsan riasztottuk Annát és a dolgozók közül is többen jöttek megnézni a lajhárt.

Lajhár

Nem sok idő telt el mire a lajhár realizálta, hogy nem terem neki babér ezen a fán, gyalogszerre kell váltania. Ahogy lemászott a földre, Rico rögtön odarohant hozzá, de gyorsan kiderült, hogy igencsak megszeppent a lassan kúszó lajhártól. Az elkövetkezendő 40 percben végig követtük, ahogy a lajhár átvonszolta magát a nagyjából 50 méteres távolságon, egészen a tengerbe vezető kis patak felduzzadt részéhez, ami első ránézésre inkább egy picike tónak nézett ki. Szépen lassan beleereszkedett e vízbe majd elkezdett rettenthetetlen sebességgel úszni. A helyiek elmesélték nekünk közben, hogy a lajhárok kifejezetten jól úsznak, mi pedig első kézből tapasztaltuk meg, hogy gyorsabban haladnak vízben, mint a fákon, Krisztián meg is jegyezte, hogy inkább vízi állatnak kellett volna menniük. Ahogy a vízben kalimpálva úszott egy lelógó faághoz Bori mozgásra lett figyelmes, a hangos jajveszékeléséből pedig mindenki rögtön rájött mi is mozog a vízben. Két kis orrluk és két szem lógott csak ki a vízből.

Kajmán

Szerencsére nem a helyiek által sokszor emlegetett krokodilról volt szó (itt minden turistának rengetegszer elmondák, hogy édes vízbe még a lábujját se dugja bele, mert könnyen krokodil lakomaként végezheti) hanem egy kajmánról. A lajhár is konstatálta a helyzet súlyát és lassított felvételben kezdett pánikolva úszni a lelógó faág felé. Amikor már sikerült végre megkapaszkodnia és elkezdte kihúzni magát a vízből, a kajmán hirtelen lebukott a víz alá, mi pedig lélegzetünket visszafojtva figyeltük, hogyan fog kibontakozni ez az orrunk előtt zajló természetfilm. A lajhár végül megmenekült és lassú tempóban mászott fel a fára, ahonnan már szabad út vezetett az erdőbe a lombkoronán keresztül.

Corcovado Nemzeti Park
Ha eddig nem lett volna elég kalandos a félsziget, a fő attrakció még hátra volt. A Corcovado Nemzeti Parkba csak szervezett túra keretén belül lehet eljutni – amúgy is, a guápilesi szállásadónk egyszer beosont egy másik nemzeti parkba, és hamar szembe találta magát egy lakmározó jaguárral, szóval jobb is a vezetett túra – úgyhogy befizettünk mi is egyre.

Reggel 6-kor szedett össze minket a strandon a hajónk. Egy órás utazás következett a part mentén, ahol Krisz még egy repülő halat is látott a hajó mellett szárnyalni. Amikor megérkeztünk a kapu bejáratához, még egyszer elmagyarázták a szabályokat, majd minden csoport indulhatott.

Nagyon sok látogató volt, és az ösvények szélesek és nagyon jól kialakítottak voltak. Annak ellenére, hogy hatalmas fákkal voltunk körülvéve, nem annyira éreztük úgy, mintha a dzsungel mélyén lennénk. Egész hamar láttunk egy tragont madarat, meg egy agoutit, de az izgalmasabb találkozásokra várni kellett egy kicsit. Aztán egyszer csak mozgásra lettünk figyelmesek a lombkoronában, és meg is láttuk a nap első majmait, pár pókmajmot. Míg őket figyeltük, egy másik csapatból szóltak, hogy most szaladt el mögöttünk pár mókusmajom a földön. Ez rendkívül érdekes volt, egyrészt mert ők nem igazán merészkednek le a földre, másrészt csendben voltak, ami szintén nem jellemző rájuk. Mi sajnos nem láttuk őket, de az egész csapat lázasan vizslatta a földet és az avart. Innentől már nem volt megállás, egyik érdekes állat váltotta a másikat. Ezeket az állatokat láttuk: pókmajom, bőgőmajom, mókusmajom, pekari (vaddisznó), fehérorrú koáti, hangyász, tapír, kajmán, közép-amerikai őz, agouti (nagy rágcsáló), ara papagáj, tragon (színes madárka), pavon (nagy madár), fakopáncs, karvalysas, sisakos baziliszkusz.

Pókmajom

 

Mókus majom

 

Tapír

Pecari

 

Pavon

 

Tragon

Aztán dél körül egy ebédszünet következett, ami meglepően finom és laktató volt. Ebéd után visszasétáltunk a park bejáratához, ami közben volt még pár állathoz szerencsénk.

Utolsó napok
Bár Bori már sokkal jobban érezte magát, az önkéntes hely, ahova mentünk volna tovább, megkért minket, hogy ha tudunk, menjünk pár nappal később. Több se kellett, gyorsan lefoglaltunk két további éjszakát kettőnknek a szállásunkon.

Következő reggel könnyes búcsút vettünk Annától, aki három hónap dél-amerikai élet után indult vissza Magyarországra. Mi pedig főleg pihenéssel töltöttük a két extra napunkat ezen a fantasztikus helyen.
Egyik délután egy kisebb vihar és a telihold nagyon felkorbácsolták az óceánt, ami ettől nagyon tajtékozott. Amikor a délután érkező csoport megérkezett, és velük együtt a szállás éttermébe az alapanyagok is, láthatóan nehézkesen ment a hajóról leszállás és lepakolás, úgyhogy Krisztián gyorsan odaszaladt segíteni. A hajót fél tucat ember próbálta fogni, de amikor egy-egy mellkasig érő hullám jött, akkor el kellett engedniük és elfutniuk az útjából. Volt egy ember, aki a hajó orrában figyelte a hullámokat, és kiabált a többieknek, amikor nagy hullám jött. Így a hol derékig, hol mellkasig érő hullámokban a hajóról adogatták le ketten a zsákokban az alapanyagokat, amit egy kisebb csapat ember vett át tőlük, és rohant ki a strandra, elég messze, hogy a hullámok ne mossák el őket. A rávolból az egész akció szürreálisan nézett ki, miközben a háttérben lévő hatalmas villámok világították meg a félhomályban az eseményeket.

A tábori dolgozók nagyon hálásak voltak a segítségért, egy Colával hálálták azt meg Krisznek. A következő napon pedig megkérdezték tőlünk, hogy nincsenek-e jó fotóink, amiket a táborban vagy a túrán készítettünk. Átküldtünk nekik párat, amik nagyon tetszettek nekik. Meg is egyeztünk, hogy küldünk nekik még többet, cserébe pedig nem kellett fizetnünk az utolsó esténkért.
Amikor mi indultunk reggel a következő állomásunkra, a tenger már jóval nyugodtabb volt, a beszállás is simán ment. Egy hajóút és több busz várt még ránk, hogy megérkezzünk a panamai határhoz közeli aprócska családi állatmenhelyre, ahol a következő két hétben önkénteskedünk majd.

Our next accommodation was on the Osa Peninsula, about a 40-minute walk or a 10-minute motorboat ride from a small town called Drake. There was no other way to reach our accommodation. The interesting thing about the Osa Peninsula is that the entire peninsula is a nature reserve, and it is also home to Corcovado National Park, which is Costa Rica's most well-known national park.

The first stop on our way to the peninsula was Sierpe. There, we had to transfer from the bus to a 20-person motorboat (of which there are only two per day). The boat sped along the river lined with mangrove forests on both sides until we reached the ocean. From that point on, the water was noticeably less calm, but the waves were still not large. By the time we arrived at the beach near our hostel, the sun had already begun to set, so we quickly got out of the boat into the knee-deep water with our backpacks and walked ashore. Anna was waiting for us there and showed us which tent was ours. The camp began just a few steps from the sea, and the first tent was ours. We had a large military-style tent with electricity, lighting, and two proper beds. In front of the tent, we even had a small covered terrace where we could sit. After putting down our things, we went to cook. It was about a five-minute walk uphill to the shared kitchen. We climbed those long stairs quite a few times during our stay; that might have been the hardest part. Not only were we tired from the trip, but since the nearest store was a 40-minute walk away, we had brought enough ingredients for a week, which we now had to carry up.

Anna gave us a tour of the camp, but it was already dark, so we couldn't see much. During dinner, she told us that she had seen a spider monkey while out walking, and a toucan and a sloth within the camp area. Although she hadn’t seen them herself, other guests said that a troop of capuchin monkeys had roamed the camp that day like a local mafia, helping themselves to unattended items.

The next morning, shortly after sunrise, we were already up. The hostel’s incredibly kind and friendly staff made us breakfast every morning, which was a great help because it meant we had to bring that much less food ourselves. Although Bori was already feeling better, she was still quite tired, so she mostly focused on resting. That wasn’t difficult, as apart from the sounds of nature, there was total peace and quiet. The camp area was well maintained, with lots of trees and plants, and small paths winding through them. When stepping out of the tent, only a few palm trees separated us from the sandy beach, and the jungle already surrounded the camp. Alongside the sound of the ocean waves, the camp echoed mostly with the calls of scarlet macaws.

Anna and Krisz were suffering from a lack of kilometres, so they went for a walk before noon. From Drake, a walking path runs for tens of kilometres along the coast through the jungle. That’s the path they set out on. The trail was quite narrow but fairly well maintained, and despite being in the jungle, it was easy to walk. About every 50 meters, there was a small or larger bay with a sandy beach—it’s no coincidence the trail is nicknamed the path of a thousand beaches. After a few minutes of walking, they reached a larger beach where they saw pelicans on rocks jutting out into the sea, and they examined them closely with binoculars. While they were observing the pelicans, a pair of macaws began to eat the fruit of a nearby tree. Walking up to the tree, they could watch from very close as the parrots first had lunch and then preened themselves. On the way back, they came across a small group of white-nosed coatis, who were quite shy, but they still managed to get a better look at them. When they returned to the tent, they told Bori what they had seen, and she told them how much she had enjoyed reading, resting, and taking in the beauty of the landscape from the hammock.

After the post-lunch rest, Bori and Krisz put on diving masks and set off on an exploratory trip to the rocky parts of the sandy beach. They saw many interesting fish, among them several blue and yellow ones, and both saw coral in the sea for the first time in their lives (although unfortunately, they were no longer alive). The afternoon heat was hard to bear near the tents, but the kitchen and the hammocks next to it offered some refuge from the heat, so we spent most of the afternoon resting here. Suddenly, we heard a noise in the underbrush, and a few minutes later, we saw the source of the sound: a white-nosed coati was digging in the ground in search of food. Here, everyone finally had the chance to take a closer look at this cute-looking animal.

Most days passed similarly; we mainly spent our time relaxing, walking, and going to the beach. At sunset, the seaside truly looked as if we were living inside a postcard. Sky-blue sea, yellow sandy beach, and jungle dotted with palm trees. During the walks, we gained many interesting experiences, although unfortunately, Bori often had to miss these too because she was still too weak. On one such walk, Anna and Krisz were very eager to find a monkey when they heard a loud noise from the treetops. It didn’t take long for them to find a troop of capuchin monkeys who were eating, playing, and resting in the trees. Since the path here ran along the hillside, the canopy was very close, giving a fantastic view of the monkeys who dared to come quite near to them. They spent a lot of time here watching the monkeys and returned to camp only at nightfall. On another occasion, they were wandering in a more open area when Bori noticed that there were many small mimosa plants on the ground, and we took the opportunity to gently touch their leaves, which folded up and pretended to be dead.

The camp area itself was not lacking in wildlife either; we saw many large lizards that, when frightened, scurried away on their two hind legs. These lizards are also called Jesus lizards because they can run on water, though unfortunately, we didn’t see this with our own eyes. The coati was a regular visitor around the kitchen, and a mother agouti (more about her in the next post) with her baby also visited us several times. Alongside the macaws, butterflies, and countless nocturnal toads and crabs, we must also mention Rico, the workers’ cheeky little kitten, with whom we played a lot—until he inevitably got overexcited and started biting and scratching.

Despite all this, the most interesting and perhaps most surreal experience we had was with a young sloth. Bori and Krisz were playing in the water when the gardener called out to them from afar. There was a sloth in one of the trees, but since the tree stood alone, it couldn’t climb any farther, so we knew it would have to come down to the ground at some point and crawl toward the jungle. We quickly alerted Anna, and several of the workers also came to see the sloth.

 It didn’t take long for the sloth to realise there was no hope for it in that tree—it would have to switch to walking. As it climbed down to the ground, Rico immediately ran to it, but quickly turned out to be quite startled by the slowly crawling sloth. For the next 40 minutes, we followed it as it dragged itself across a distance of roughly 50 meters, all the way to a swollen part of the small stream leading to the sea, which at first glance looked more like a tiny pond. Slowly, it eased itself into the water and then began to swim with fearless speed. The locals told us that sloths are particularly good swimmers, and we experienced firsthand that they move faster in water than in trees—Krisztián even remarked that they should have become aquatic animals instead. As it paddled toward a hanging tree branch, Bori noticed movement, and from her loud cries, everyone immediately realised what was moving in the water. Only two small nostrils and two eyes stuck out of the water.

Fortunately, it wasn’t the often-mentioned crocodile (here every tourist was told many times not to dip even a toe in freshwater, because they could easily end up as a crocodile's meal) but a caiman. The sloth, too, realized the gravity of the situation and began swimming in panic, as if in slow motion, toward the hanging branch. Just as it finally managed to grab hold and began pulling itself out of the water, the caiman suddenly dove beneath the surface, and we all held our breath, watching how this nature documentary unfolding before our eyes would play out. In the end, the sloth was saved and climbed slowly up the tree, from where a clear path through the canopy led it back to the forest.

Corcovado National Park

As if the peninsula hadn’t been adventurous enough so far, the main attraction was still ahead. The Corcovado National Park can only be visited as part of an organized tour – and in any case, our host in Guápiles once snuck into another national park and quickly found himself face to face with a feasting jaguar, so a guided tour really is the better choice – so we signed up for one as well.

At 6 a.m., our boat picked us up on the beach. What followed was an hour-long ride along the coast, during which Krisz even saw a flying fish gliding next to the boat. When we arrived at the entrance gate, the rules were explained once more, and then each group could set off.

There were many visitors, and the trails were wide and very well maintained. Even though we were surrounded by enormous trees, it didn’t quite feel like we were deep in the jungle. We quickly saw a trogon bird and an agouti, but the more exciting encounters took a bit longer. Then suddenly, we noticed movement in the canopy and spotted the day’s first monkeys: a few spider monkeys. While we were watching them, someone from another group called out that a few squirrel monkeys had just run past behind us on the ground. This was extremely interesting, partly because they rarely venture to the ground, and partly because they were silent, which is also unusual for them. Unfortunately, we didn’t see them, but the whole group was eagerly scanning the ground and leaf litter. From that point on, there was no stopping: one fascinating animal encounter followed another. These are the animals we saw: spider monkey, howler monkey, squirrel monkey, peccary (wild pig), white-nosed coati, anteater, tapir, caiman, Central American deer, agouti (large rodent), scarlet macaw, trogon (colourful little bird), great curassow (large bird), woodpecker, hawk-eagle, helmeted basilisk.

Around noon, we had a lunch break, which was surprisingly tasty and filling. After lunch, we walked back to the park entrance, spotting a few more animals along the way.

Last Days

Although Bori was already feeling much better, the volunteer site we were supposed to head to next asked us to come a few days later, if possible. That was all the encouragement we needed—we quickly booked two more nights for the two of us at our accommodation.

The next morning, we tearfully said goodbye to Anna, who was heading back to Hungary after three months of South American life. We spent the two extra days mostly relaxing at this fantastic place.

One afternoon, a small storm and the full moon whipped up the ocean into a foaming frenzy. When the group arriving that afternoon reached the shore, along with the ingredients for the lodge restaurant, disembarking and unloading the boat clearly became quite a challenge, so Krisztián quickly ran over to help. About half a dozen people were trying to hold the boat, but when a chest-high wave came, they had to let go and run out of its way. One person was stationed at the bow, watching the waves and shouting to the others when a big one approached. In the waist-to-chest-deep waves, two people passed down the supplies in bags from the boat, which a small team received and ran up the beach with, far enough that the waves wouldn’t wash them away. From a distance, the whole operation looked surreal, illuminated by massive lightning strikes in the twilight behind the scene.

The camp staff were very grateful for the help and thanked Krisz with a Coke. The next day, they also asked if we had any good photos taken at the camp or during the tour. We sent them a few that they really liked. We agreed to send them more, and in return, we didn’t have to pay for our last night’s stay.

When we left the next morning for our next destination, the sea was much calmer, and boarding went smoothly. One boat ride and several buses still lay ahead of us before we would arrive at the tiny family-run animal shelter near the Panamanian border, where we would spend the next two weeks volunteering.