Új zéland déli sziget körtúra II New Zealand south island round trip

Tervezés

Az Új-Zélandon töltött első 1-2 hét betegség miatt egy hétbe kellett sűrítenünk a déli sziget bejárását. Sokat gondolkoztunk, hogyan lehet ezt kivitelezni és végül arra jutottunk, hogy a nyugati parton leautózunk Queenstownig, majd onnan elbuszozunk a Tekapo tóhoz. A tónál Ila és Jack majd összeszednek minket kocsival és két nap alatt visszautazunk Christchurchbe. A Queenstownig vezető úthoz találtunk is egy olcsó autóbérlési lehetőséget.

Chrsitchurchből a Nyugati partig

Miután átvettük a 7 üléses hatalmas Toyotánkat az első utunk a bevásárlóközpontba vezetett. Itt gyorsan megvettünk mindent, ami az úthoz kellett és neki veselkedtünk a közel 4 órás útnak. Miközben az Arthur's Pass hegyek közötti kanyargós szakaszán kocsikáztunk, eleredt az eső, ami csak még élénkebbé tette az erdő színeit. A közel 4 órás vezetés alatt több szünetet is tartottunk, így végül viszonylag későn érkeztünk meg az első szállásunkra, egy nagyon picike, tóparti kempingbe. Hamar rájöttünk, hogy bár hatalmas az autó, az üléseket nem lehet úgy állítani, hogy benne tölthessük az éjszakát, így felvertük a sátrunkat és neki láttunk a vacsoránk elkészítéséhez. Vacsora után már sötét is volt és a szúnyogok is felébredtek, úgyhogy elmentünk aludni.

Gleccserek és fókák

Amíg Bori a reggelit készítette, Krisz összepakolta a sátrat, hogy minél hamarabb tovább indulhassunk. A következő megállónk a Kā Roimata o Hine Hukatere (Franz Josef) gleccser közelében volt. Egy pihenő alkalmával Bori is gyakorolta a vezetést egy félreeső földúton, ahol Krisztián segítségével 15 km/h-s sebességgel repesztett pár percig.

A gleccser közelében, egy nagy parkolóból indult több rövid túraútvonal is, mi ezekből kettőt néztünk ki. Az első egy kilátóponthoz ment, amiről nagyon jól lehetett látni a gleccsert. Itt elidőztünk egy kicsit a sok vízesést és a gleccsert nézve, amihez nagyon jól jött a távcsövünk. A következő séta egy kicsike tóhoz vezetett, aminek hátterében szintén a gleccser húzódott meg. A kocsihoz visszamenet Bori észrevett egy mohagombócot egy faágon, ami pont úgy nézett ki, mint egy kiwi madár, Új-Zéland kihalás szélén álló nemzeti állata.

Újabb pár óra autózás következett, egészen a Knight's Lookout kilátó pontig. Itt egy magas sziklafal tetejéről nézhettünk le a tengerre. Az internet népe szerint pedig egy távoli homokos strandon fókákat is lehet innen látni. Itt megint szükségünk volt a távcsőre, mert nagyon messze volt az a homokos strand, de végül sikerült megtalálnunk a fókákat. Bár eleinte nem értettünk egyet abban, hogy azok fókák vagy sziklák - mert még a távcsövön keresztül is nagyon aprók voltak - amikor elkezdtek mozogni egyértelművé vált, hogy tényleg fókák voltak. Egy ideig próbálkoztunk a fotózásukkal is, de olyan messze voltak, hogy csak kis kukacoknak tűnnek a képen. Innen már csak egy óra volt hátra a kempingünkig. Ez már egy jó nagy kemping volt, benne hatalmas mohás fákkal.

Gyűrűk Ura, és jeges fürdőzés

Reggel korán keltünk, de még egy kicsit félálomban feküdtünk a sátorban. Csak az vert ki minket, amikor egy közepes erősségű földrengés rázta meg a kempinget. Nagyon érdekes élmény volt, mert ahogy a földön feküdtünk nagyon éreztük mennyire rázkódott, a hangja pedig olyasmi volt, mint ha egy hatalmas kamion robogott volna el mellettünk. Gyorsan kikászálódtunk a sátorból mert azt egy hatalmas fa alatt állítottuk fel. Amíg a sátrat pakoltuk el egy újabb hasonló méretű földrengés rázta meg alattunk a talajt, de ezután több rengés már nem volt.

Ez a kemping a Mount Aspiring Nemzeti Park tövében volt, ezért a közelben sok túrázási lehetőség volt. Sajnos az a két túraútvonal, ami a legjobban érdekelt volna minket le volt zárva, mert épp felújították a hidat, ami az útvonalon van. Így végül pár rövidebb túrát csináltunk meg, bár ezek nem voltak annyira izgalmasak, azért jó volt egy kicsit az erdőben sétálni. 

Queenstownig már nem igazán volt különösebben érdekes az út, úgyhogy csak rövid pihenőket tartottunk. A városba érve újra bevásároltunk hátralévő útra, feltankoltuk és kitisztítottuk a kocsit, amit következő reggel kellett leadnunk. Ez volt az autós túránk utolsó napja és a várostól nagyjából 20 perce foglaltunk kempinget. Ez egy hatalmas kemping volt, ahol nagyon sokan is voltak, de annyira tágas volt a hely, hogy egyáltalán nem érződött zsúfoltnak. Egyébként ez a kemping volt a gyűrűk ura egyik jelenetének a helyszíne. A sátrunkból gyönyörű hegyekre néztünk és a kempingben egy kicsit lejjebb sétálva a hegyek tövében egy nagy tó volt. Kaptunk is a lehetőségen és bementünk a vízbe, ami nagyon hideg volt, mivel a hegyek folyói táplálták. Ettől függetlenül mindketten élveztük a vizet és jó pár percig benne is maradtunk. A sátrunkhoz visszasétálva megfőztük a vacsoránkat és közben gyönyörködtünk a látványban. Itt hallottunk egy Tui madarat is (egy nagyon érdekes kinézetű énekesmadár), de sajnos nem sikerült látnunk is azt. Korán feküdtünk, mert reggel korán kellett kelnünk.

Stoppolás az Aoraki Nemzeti Parkhoz

A hajnali ébredés után gyorsan összepakoltunk és elindultunk, hogy leadhassuk az autónkat. Sietnünk kellett, mert a kölcsönzőtől még el kellett mennünk a buszállomásig, ahonnan a buszunk indult. Szerencsére minden gördülékenyen ment és a buszt is simán elértük. Egy közel 4 órás utat követően megérkeztünk Twizelbe, ahonnan 15 perces autóval a Pukaki tó csücske, onnan pedig további 50 perc autóval fel a hegyre a Hooker Valley túraútvonal kezdete. Ezeket stoppolva akartuk megtenni, mert sajnos tömegközlekedéssel lehetetlen.
Új-Zélandról sokan mondták, hogy könnyű stoppolni, ezért meglepődtünk, hogy majdnem egy órát kellett várnunk arra, hogy valaki felvegyen minket. Egy idős úr volt, akinek annyira erős akcentusa volt, hogy még Krisz is alig értette, amit mond, lett is egy kis félreértés és túlvitt minket a tó csücskénél. Megpróbáltunk visszastoppolni a tóhoz, de sajnos nem sikerült fuvart szereznünk így inkább visszasétáltunk 20 percet az út mentén. Amikor odaértünk nagyon hamar sikerült fuvart szereznünk a túraútvonal kezdetéhez. Egy fiatal kiwi pár vett fel minket egy lakókocsival, akikkel jól elbeszélgettünk.

Egy gyors szendvics után neki is indultunk az útnak. Ez az egyik leghíresebb túra az országban, nagyon jól kialakított sík terepen halad végig, hatalmas hegyek és gleccserek tövében. Bár nagyon könnyen járható az útvonal, autó híján mindenünket cipelnünk kellett magunkkal, ki is tűntünk a sok túrázó közül a nagy hátizsákjainkkal. Az ország legmagasabb, hó és gleccser fedte csúcsai között sétáltunk, elképesztően gyönyörű volt a táj. Az út vége az Aoraki hegy (Új-Zéland legmagasabb hegye) tövében fekvő Haupapa Tarn gleccser tavánál volt. Krisztián gyorsan át is öltözött és megfürdött a tóban. A víz rendkívül zavaros és hideg volt, de fantasztikus élmény volt elmerülni benne és közben a tó végében húzódó jégfalat és a hegyet nézni.

Visszafelé siettünk, ahogy csak tudtunk mert már 6 óra is elmúlt és nagyon megfogyatkozott a túrázók száma, nekünk pedig még fuvart kellett találnunk le a hegyről. Amikor visszaértünk a parkolóba, Bori az első mozgó autóhoz odaszaladt és szerzett is nekünk egy fuvart. Egy fiatal grafikus lány vett fel minket, akivel jót beszélgettünk. Az esti kempingünk a tó csücskétől 5 percre volt autóval és nagyon rendes volt tőle, hogy elvitt minket egészen odáig.
Bár az eredeti terv az volt, hogy itt találkozunk a többiekkel, Ila sajnos lebetegedett pár nappal korábban, így arra módosult a terv, hogy következő nap visszastoppolunk Twizelbe és onnan hazabuszozunk Christchurchbe. A kemping egy nagyon egyszerű, kissé elhagyatottnak érződő hely volt. Mi fáradtak voltunk, éhesek, és a felélénkülő szél miatt fáztunk.

Vissza Christchurchbe

Megint korán keltünk mert nem tudtuk mennyi időbe fog telni a stoppolás Twizelbe. Meg se reggeliztünk, hanem kápásból kimentünk az úthoz stoppolni. Borinak az a remek ötlete támadt, hogy egyikőnk stoppoljon Twizel felé másikunk pedig az ellenkező irányba, Christchurch felé és ha valaki el tudna vinni minket egészen hazáig, akkor kihagyjuk a buszt. Bori át is sétált az út túloldalára egy Christchurch feliratú táblával és elkezdett stoppolni háttal a forgalomnak - itt ugyebár az út másik oldalán vezetnek, ami gyakran megzavart minket. Ahogy átfordult, hogy jó irányba mutassa a táblát kapásból lehúzódott egy autó és felajánlotta a vezetője, egy végtelenül kedves 70 körüli nő, hogy elvisz minket hazáig. Így hát Bori szerzett nekünk egy fuvart, amivel kényelmesebben és gyorsabban értünk haza. Érdekes figura volt a nő, sokat beszélgettünk, a családjáról mesélt, miközben régi rock számokat hallgattunk. Útközben még megálltunk egy pékségnél, ami országszerte híres a húsos pitéiről és a sofőrünk meg is hívott minket egyre. Egyébként egész Új-Zélandon hatalmas sláger a húsos pite műfaj, mi is szerettük ezeket, és rengetegszer ettünk ilyeneket. A pite után aztán mindketten elaludtunk és már csak akkor ébredtünk fel, amikor megérkeztünk haza. A sikeres stoppolásnak köszönhetően jó pár órával korábban értünk haza, mint eredetileg terveztük, úgyhogy még gyorsan kimostuk a ruháinkat és összepakoltuk a táskánkat, mert két nap múlva kora reggel már repültünk is tovább az északi szigetre.

Ráadás nap

Mivel sikerült összepakolnunk még a hazaérkezés napján, az utolsó közös napunkon elmentünk egy közeli strandra szörfözni. A hullámok nem voltak a legjobbak, de arra tökéletes volt, hogy Bori először kipróbálhassa a szörfözést. Kapásból ez első hullámot sikerült meglovagolnia, bár még csak a deszkán térdelve. Jack jó tanárnak bizonyult, és segített Borinak a víz fölött maradni. Krisz és Jack is próbálkoztak a megtalálni azt a pár nagyobb hullámot, amit igazán ki lehetett használni. Végül sikerült mindkettőjüknek elkapni párat. A szörfözés közben egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki mutogat és delfint kiált. Ahogy odafordultunk mi is láttuk a pici hector delfint ahogy a hullámok között feljött a felszínre. A fiúk még bent maradtak, Bori kiment szünetet tartani, és összebarátkozott egy kiwi fiúval, aki mesélt neki a szörfözésről és odaadta a skimboardját, hogy próbálja ki. Sokat beszélgettek, és kontaktot is cseréltek, hogy később meglátogathassák egymást a világ valamelyik pontján.

A szörfözés után megebédeltünk a strand mellet, este pedig pár barátunkkal közösen grilleztünk otthon.

Planning

Due to illness, we had to condense our plan for exploring the South Island into just one week. We thought a lot about how to make this work and finally decided to drive down the West Coast to Queenstown and then take a bus to Lake Tekapo. At the lake, Ila and Jack would pick us up by car, and we would travel back to Christchurch over two days. We even found a cheap car rental option for the drive to Queenstown.

From Christchurch to the West Coast

After picking up our huge, seven-seater Toyota, our first stop was the shopping mall. We quickly bought everything we needed for the trip and started the nearly four-hour journey. As we drove through the winding sections of Arthur's Pass, it started to rain, which only made the colors of the forest even more vivid. We took multiple breaks during the drive, so we arrived relatively late at our first accommodation—a tiny lakeside campsite. We quickly realized that although the car was huge, the seats couldn’t be adjusted to allow us to sleep in it, so we set up our tent and started preparing dinner. By the time we finished eating, it was already dark, and the mosquitoes had woken up, so we headed straight to bed.

Glaciers and Seals

While Bori prepared breakfast, Krisz packed up the tent so we could get moving as soon as possible. Our next stop was near the Kā Roimata o Hine Hukatere (Franz Josef) Glacier. During a break, Bori practiced driving on a remote dirt road with a head spinning 15 km/h for a few minutes with Krisz’s guidance.

Near the glacier, several short hiking trails started from a large parking lot, and we chose two of them. The first led to a lookout point with a great view of the glacier. We spent some time there, observing the many waterfalls and the glacier itself, making good use of our binoculars. The next walk led to a small lake with the glacier as its backdrop. On the way back to the car, Bori spotted a moss ball on a tree branch that looked exactly like a kiwi bird, New Zealand’s critically endangered national animal.

Another few hours of driving took us to Knight’s Lookout. From the top of a high cliff, we had a great ocean view. According to the internet, it was also possible to spot seals on a distant sandy beach from here. Our binoculars came in handy again because the beach was extremely far away, but in the end, we managed to find the seals. At first, we couldn’t agree on whether they were seals or just rocks—since even through binoculars, they looked tiny—but when they started moving, it became clear that they were indeed seals. We tried taking photos, but they were so far away that they only looked like little worms in the pictures. From there, it was just another hour’s drive to our campsite, which was much larger than the previous one and was surrounded by enormous moss-covered trees.

The Lord of the Rings and an Ice-Cold Swim

We woke up early in the morning but lay half-asleep in the tent for a while. What finally got us up was a mid-strength earthquake that shook the campsite. It was a very interesting experience because, lying on the ground, we could really feel the shaking, and the sound was similar to a massive truck rumbling past. We quickly scrambled out of the tent since we had set it up under a huge tree. While we were packing it away, another tremor of similar strength shook the ground beneath us, but after that, there were no more quakes.

This campsite was at the foot of Mount Aspiring National Park, which meant there were plenty of hiking opportunities nearby. Unfortunately, the two trails that interested us the most were closed due to a bridge renovation. So, instead, we did a few shorter hikes. Although they weren’t as exciting, it was still lovely to walk in the forest. The rest of the drive to Queenstown wasn’t particularly interesting, so we only took short breaks. Upon arriving in the city, we restocked our supplies for the remainder of the trip, refueled, and cleaned out the car, which we had to return the next morning.

This was the last day of our road trip, and we had booked a campsite about 20 minutes outside the city. It was a huge campsite with many people, but because it was so spacious, it didn’t feel crowded at all. Interestingly, this campsite had been a filming location for a scene from The Lord of the Rings. From our tent, we had a stunning view of the mountains, and a short walk down the site led to a large lake nestled at the foot of the mountains. We took the opportunity to go for a swim. The water was freezing cold since it was fed by mountain rivers, but we both enjoyed it and stayed in for several minutes. After returning to our tent, we cooked dinner while admiring the scenery. We also heard a tui bird (a very unique-looking songbird), but unfortunately, we didn’t manage to see it. We went to bed early as we had to wake up early the following day.

Hitchhiking to Aoraki National Park

After an early wake-up, we quickly packed up and left to return our car. We had to hurry because we had to get to the bus station in time for our departure after dropping off the rental. Luckily, everything went smoothly, and we caught the bus without any issues. After nearly four hours, we arrived in Twizel. From there, it was a 15-minute drive to the tip of Lake Pukaki, and then another 50 minutes up into the mountains to the start of the Hooker Valley hiking trail. Since public transport wasn’t an option, we planned to hitchhike.

Many people had told us that hitchhiking in New Zealand was easy, so we were surprised that we had to wait nearly an hour before someone picked us up. It was an elderly man with such a strong accent that even Krisz could barely understand him. This led to a misunderstanding, and he ended up taking us past our intended stop at the lake. We tried hitchhiking back but had no luck getting a ride, so we decided to walk 20 minutes along the roadside instead. Once we reached our stop, we quickly found a ride to the trail. A young Kiwi couple in a camper van picked us up, and we had a great conversation with them.

After a quick sandwich break, we set off on the hike. It’s one of the most famous trails in the country, running through flat terrain at the base of massive mountains and glaciers. Though the path was easy, we stood out among the hikers because we had to carry all our gear, making our large backpacks quite noticeable. The scenery was breathtaking, with snow-covered peaks and glaciers towering above us. The trail ended at Haupapa Tarn, a glacial lake at the foot of Aoraki/Mount Cook, New Zealand’s highest mountain.Krisz quickly changed and took a dip in the lake. The water was murky and freezing cold, but it was an incredible experience to submerge while looking at the ice wall and the mountain at the lake’s edge.

On the way back, we hurried as much as possible because it was past 6 PM, and the number of hikers had dwindled significantly—we still needed to find a ride down from the mountain. As soon as we reached the parking lot, Bori ran up to the first moving car and hitched a ride for us. A young graphic designer picked us up, and we had a great chat during the drive. Our evening campsite was just five minutes away from the lake, and she was kind enough to drop us off right at the entrance.

Originally, we had planned to meet up with the others here, but Ila had fallen sick a few days earlier. So instead, our plan changed—we would hitchhike back to Twizel the next day and then take a bus to Christchurch. The campsite felt quite basic and somewhat abandoned. We were tired, hungry, and cold due to the wind picking up.

Back to Christchurch

We woke up early again because we didn’t know how long hitchhiking to Twizel would take. We didn’t even have breakfast—just went straight to the road to start hitchhiking. Bori had the brilliant idea that one of us should hitchhike towards Twizel while the other tried in the opposite direction, towards Christchurch. That way, if someone could take us all the way home, we could skip the bus altogether. Bori crossed to the other side of the road with a sign that said “Christchurch” and started hitchhiking with her back to the traffic—since they drive on the other side here, which often confused us.

As soon as she turned around to show the sign in the right direction, a car immediately pulled over. The driver, an incredibly kind woman in her seventies, offered to take us all the way home. So, thanks to Bori, we got a ride that was both more comfortable and much faster. The woman was quite a character, and we talked a lot—she told us about her family while we listened to old rock and roll songs.

On the way, we stopped at a bakery that’s famous across the country for its meat pies, and our driver even bought us one. Meat pies are a huge hit all over New Zealand—we loved them and ate them all the time, too. After the pie, we both fell asleep and only woke up when we arrived home.

Thanks to our successful hitchhiking, we got back several hours earlier than planned, so we quickly did our laundry and packed our bags—because in just two days, early in the morning, we were flying to the North Island.

Bonus Day

Since we had managed to pack everything on the day of our return, we spent our last day together at a nearby beach, surfing. The waves weren’t the best, but they were perfect for Bori to try surfing for the first time. She managed to ride the very first wave she caught, though only on her knees. Jack proved to be a good teacher and helped Bori stay afloat. Krisz and Jack tried to find a few bigger waves, and in the end, they both managed to catch a few.

While we were surfing, we suddenly noticed that everyone was pointing and shouting “dolphin.” When we turned around, we saw a tiny Hector’s dolphin surfacing among the waves. The guys stayed in the water a little longer while Bori went out to take a break. She made friends with a Kiwi guy who told her about surfing and lent her his skimboard to try. They talked a lot and exchanged contact information so they could visit each other somewhere in the world in the future.

After surfing, we had lunch by the beach, and in the evening, we had a barbecue at home with a few friends.