Abel Tasman Nemzeti Park II Abel Tasman National Park

Az odaút

Csütörtök reggel elindultunk az Abel Tasman Nemzeti Parkba, ami nagyjából 6 órára van Christchurchtől. Az utazás hosszú volt, de a rengeteg hegy, ami körülvett minket, illetve a sok boci, bari és kecske érdekessé tette az utat. Két autóval indultunk útnak heten Christchurchből reggel, az ebédszünetet pedig a hegyek között elterülő Rotoiti tó partján töltöttük. A bátrabbak be is mentek a hideg vízbe, a móló alatt pedig végre láttunk pár őshonos angolnát.

Első nap

A parkolóba érve még mindenki átpakolta a hátizsákját, aztán útnak indultunk. Az első napi túránk csak egy 40 perces séta volt a legközelebbi kempinghez. Amint odaértünk, egy kis tisztás és weka madarak fogadtak minket, akik nyugodtan sétálgattak mellettünk (később a túra minden pontján ott voltak, és a kempingekben hajthatatlanul próbáltak kilopni bármilyen ételt a táskákból). Gyorsan sátrat vertünk, mielőtt teljesen besötétedett, majd a fejlámpák fényénél megfőztük a vacsoránkat. Mi zöldlencsés curryt ettünk, amit már a túra előtti napokban megfőztünk, majd egy speciális sütőben kiszárítottunk. Így szinte semmi súlya nem volt. Sok praktikus dolgot tanultunk, hogy hogyan kell többnapos túrára pakolni hatékonyan.

Vacsora után felfedezőútra indultunk a kempingből induló ösvényen. Abban reménykedtünk, hogy látunk pár világító lárvát [arachnocampa luminosa]. Az ösvény elején rögtön találtunk párat, de reméltük, hogy találunk többet. Folytattuk a sétát, a helyi ismerőseink és a csapatban lévő ökológus pedig rengeteget meséltek a növényekről, miközben mindannyian odavilágítottunk a fejlámpáinkkal. Mivel nem találtunk több lárvát, visszafordultunk és inkább a patak mentén sétáltunk vissza. A patak egyik partján rengeteg páfrány volt, a másikon pedig egy gyökerekkel benőtt 3-4 méter magas kőfal. Egyszer csak a patak elkanyarodott, és a kanyarban fénylő pontok tömege tárult elénk végig a falon. A patak vizén apró csillagokként verődtek vissza a fénylő lárvák, amik ellepték az egész falat. Amikor egy kicsit feljebb néztünk, a lombok között még a Tejút is látszott az égen. Fél – egy órán át ültünk a patak partján a sötétben, és tátott szájjal bámultuk az elénk táruló látványt. Sosem láttunk még ehhez hasonlót, és nagyon örültünk neki, hogy elindultunk.

Második nap

A reggeli zabkása és kávé/tea után szétszedtük a sátrakat, összepakoltunk és útnak indultunk. Az ösvényt láthatóan nagyon sokan járják, erdei útvonalhoz képest jól kialakított út vezetett végig a sűrűn benőtt hegyvidékes térségen. A magasabb pontokon fantasztikus volt a kilátás. Türkizkék tenger, hosszan elterülő homokos partok, hatalmas őshonos fák, pálmaszerű páfrányok, hegyek és völgyek vettek körül. Új-Zélandon most nyár vége van, úgyhogy sok ivószünetet tartottunk, amiknek elmaradhatatlan kelléke volt a körbejáró gumicukros zacskó.

Nagyjából másfél óra séta után egy gyönyörű tengerparthoz értünk, és úgy döntöttünk, ott ebédelünk. Egy hosszú homokos tengerpart volt, előttünk a tenger, mögöttünk az erdő. A homokos part és az erdő között pedig egy 40-50 méter széles mocsaras sáv húzódott, amit a hegyekből folyó patakok hoztak létre. A fürdés és az ebéd után újra felkaptuk a nagy táskáinkat, és folytattuk az utat. A következő kempingig vezető utunk alatt rengeteg legyezőfarkat láttunk és csengőmadarat hallottunk, természetesen a wekák is itt-ott elsétáltak mellettünk az ösvényen. Tettünk pár kisebb kitérőt, hogy megnézzük az utunkba eső kilátópontokat és érdekességeket.

Délután megérkeztünk Anchorage Bay-be, az aznapi kempingbe. A fák tövében felállítottuk a sátrainkat, majd kisétáltunk a homokos tengerpartig, és fürödtünk a tengerben. A strand végében láttuk, ahogy belefolyik a hegyi patak a tengerbe, érdekes mintázatot vájva a homokba. Az öböl csücskében sziklák voltak, ahol közösen kutakodtunk különböző tengeri élőlények után. Hunter, a csapat ökológusa, mindenről tudott nekünk mondani valami érdekességet. A sátrakhoz a patak mentén sétáltunk vissza a strandon, ahol több csengőmadár közös énekét hallgatva álltunk hosszú percekig. Mivel pakolás közben az egyik weka madár kinyitotta az instant rizottó csomagolását, azt ettük vacsorára. Sötétedés után még kisétáltunk a tengerpartra, ahol a csillagokat nézve beszélgettünk.

Harmadik nap

Krisztián kölcsönkapott felfújhatós matraca lyukas volt, így már a második estét aludta végig a kemény földön, úgyhogy elég fáradtan és nyűgösen kelt fel. A reggeli és összepakolás után indultunk is utunkra. A következő kempinghez két útvonal is vezetett, a rövidebb viszont csak apály idején járható a tengerpart mentén. Apály reggel 5:30-kor volt, úgyhogy a hosszabb útvonalnál maradtunk.

Az út továbbra is elképesztő volt. Egy kis kerülővel útba ejtettük Cleopatra Pools-t. Ez egy hegyi folyó által létrehozott medencék és apró vízesések sokasága. A medencéhez csak egy folyón átkelve lehetett eljutni, így lekaptuk a cipőnket és átkeltünk a vízen. Nagyon izgi volt.

Ahogy odaértünk rögtön be is másztunk a vízbe. A legalsó 'szint' egy nagy medence, innen pár sziklán lehetett felmászni a következő medencéhez. Lefelé volt egy kis vízesés is, amit természetes vízicsúszdaként is lehetett használni. A fenti medence végébe egy vízesésen és egy hosszú, lapos, enyhén lejtős kövön folyt be a víz. Ez a lapos kő tökéletes volt arra, hogy a csobogó vízben üldögéljünk. Krisztián és Jack felfedezte a folyó fenti szakaszát, a lefelé vezető úton Krisztián kipróbálta a természetes vízicsúszdát. A parton láttunk egy karimáscsőrű récét (blue duck), ami egy nagyon ritka új-zélandi kacsafaj. Mint sok itteni madár, nem zavartatta magát, egész közel jött hozzánk.

 A madárnézés és egy gyors ebéd után folytattuk utunkat. Átkeltünk egy hídon, ami elég instabil és ijesztő volt, de nagyon szép volt róla a kilátás. Az út legvége felé Krisztiánnak elkezdett fájni a térde, de szerencsére már csak negyedóra volt a szállásig.

Bark Bay is egy homokos tengerpartú öböl volt, ahova a délutáni apály alatt érkeztünk. Leraktuk a sátrainkat, és átsétáltunk a vagy 150 méter széles tengerparton a vízig. A víztől pár méterre találtunk egy hatalmas, 11 karú tüskés napcsillagot. Elidőztünk egy kicsit felette, majd bementünk a vízbe, ami tele volt picike, féltenyérnyi tengeri csillagokkal és pár nagy napcsillaggal. Gyorsan elő is kerítettük Huntert, hogy meséljen nekünk ezekről az élőlényekről. Majd Krisszel együtt felfedezőútra mentek az öböl szélén lévő sziklás területre. Az apály miatt a sziklák teljesen kint voltak a vízből, így könnyű dolguk volt. Rengeteg érdekes lényt találtak, aztán ahogy érkezett a dagály és a nap is lebukott a hegy mögött, felállítottuk a sátrainkat, majd megvacsoráztunk. Jack nagyon kedvesen felajánlotta, hogy cseréljenek matracot Krisztiánnal, így végre jól tudott aludni ő is.

Negyedik nap

Amikor felébredtünk és kinyitottuk a sátor ajtaját elképesztő kilátás tárult elénk: napfelkelte, és a tenger, ami pár lépésre volt tőlünk. Megnyugtató volt a tenger zajára elaludni és felkelni, bár Krisztián lefekvéskor azt hitte, a szomszédok pakolásznak, de Bori megnyugtatta, hogy csak a tenger kiabál.

Ez volt a leghosszabb nap a térkép szerint, és a hajótaxi délután 3-kor indult a végcélunkról, úgyhogy az eddigi későn kelés és lassú reggelik után már 8:30-kor úton voltunk. A sátor összerakás, és a sokadik átpakolás közben elfelejtettük elrakni a törölközőnket, amin Bori eléggé elkeseredett.

Az út kapásból egy félórás kemény emelkedővel indult. Terv szerint bő két óra múlva, nagyjából félúton terveztünk ebédelni. Az odavezető út olyan volt, mint az eddigi szakaszok: a hegyoldalban kitaposott ösvényen a fák tövében, itt-ott a tengerre nyíló kilátással. Séta közben sok madár, sok hatalmas fa és rengeteg új-zélandi páfrányfa (amik távolról tényleg pálmafának tűnnek) mellett mentünk el. Az itteni növények őserdei hangulatot idéznek, annyira nagy minden és olyan szabadon és vadon nőnek a dolgok. Krisz térde nagyon nehezen bírta a lefelé meneteket, sajnos a fájdalomcsillapító sem segített sokat, így ki kellett találnunk valamit, hogy ne kelljen továbbmennie az úton.

Amikor megérkeztünk Onetahuti Baybe, ahol ebédeltünk, kiderítettük, hogy a vízitaxi itt is megáll, és fel lehet szállni rá ezen a strandon is, így ez lett a megoldás Krisztián fájós térdére. A part annyira gyönyörű volt, hogy Ila és Jack is inkább velünk maradtak. A többiek nálunk hagyták a sátraikat, és nehezebb dolgaikat és úgy mentek tovább, hogy befejezzék a túrát.

Ebéd után megint összepakoltunk, hogy a weka madarak ne jussanak hozzá az ételekhez vagy a szeméthez (szemetes nincs a nemzeti parkban, ezért minden szemetet magunkkal kellett vinnünk a túra alatt). Bár utólag kiderült, hogy a wekák még így is megszerezték az utolsó gumicukros csomagot, Krisztián nagy bánatára.

A tenger és a homokos part után itt is egy szinte mocsaras terület volt a hegyi erdő előtt. Úgy döntöttük, felfedezzük a hosszú strandot. Hol a homokpad tengerparti oldalán, hol pedig a mocsaras oldalán sétáltunk. Itt is rengeteg érdekes dolog volt, például a folyó a hegyről apály idején a mocsaras területet táplálta, dagály idején viszont átfolyt a tenger a homokpadkán, és a folyó és a tenger vize keveredett egészen érdekes módon. Bori talált pár szép kagylót, és láttunk pár rejtélyes csontot, amiről később kiderült, hogy kisfóka lehetett.

Délután felszálltunk a hajótaxira, ami egy 15 személyes motorcsónak volt, és azzal mentünk vissza a túránk kiindulópontjához. Innen elautóztunk egy közeli faluba, ahol közösen megvacsoráztunk, majd elköszöntünk egymástól. Innen Ilával és Jackkel mentünk tovább, mert mi még egy estét töltöttünk kempingezéssel. A Lake Rotoroanál töltöttük az éjszakát, ahova Krisz vezette le a közel 150 kilométert. Mikor megérkeztünk már sötét volt, így gyorsan sátrat vertünk, majd kimentünk a tóhoz. A tóban rengeteg angolna úszkált, akik éjszakai állatok, így először láttuk őket aktívnak.

Ötödik nap

Ébredés után kapásból összepakoltuk a sátrainkat, mert rájöttünk, hogy nem a kijelölt helyen állítottuk fel őket. Pakolás közben egy legyezőfarok fél méter távolságra repült Boritól, és körözött körülötte. Később rájöttünk, hogy csak a repkedő bogarakat kergette, de akkor is nagyon érdekes volt ilyen közelről megfigyelni. Ezután a mólón megreggeliztünk, és elkezdtük a hazafelé vezető 4,5 órás utat. Koszosan, izzadtan, fáradtan értünk haza délután, öt nap után lezuhanyozni nagyon jó érzés volt. Itthon gyorsan elkezdtünk pakolni és felkészülni a következő kalandunkra, amit rögtön a túrát követő nap kezdtünk el.

The Journey There

We set off for Abel Tasman National Park on Thursday morning, about six hours from Christchurch. The journey was long, but the many mountains surrounding us and the numerous cows, sheep, and goats made it enjoyable. Seven of us departed from Christchurch in two cars in the morning, and we had our lunch break on the shore of Lake Rotoiti, nestled among the mountains. The bravest among us even went into the cold water, and under the pier, we finally spotted a few native eels.

First Day

Upon arriving at the parking lot, everyone repacked their backpacks, and we set off. Our hike for the first day was just a 40-minute walk to the nearest campsite. As soon as we arrived, we were greeted by a small clearing and weka birds, which calmly wandered around us (later, they were present at every point of the hike and relentlessly tried to steal any food from our bags in the campsites). We quickly set up our tents before it got completely dark, then cooked our dinner by the light of our headlamps.

We had green lentil curry, which we cooked a few days before the hike and then dried in a special oven. This way, it weighed almost nothing. We learned many practical things about packing efficiently for a multi-day hike.

After dinner, we embarked on an exploratory walk along a trail from the campsite. We were hoping to see some glowworms (Arachnocampa luminosa). We found a few at the beginning of the trail, but we hoped to find more. We continued walking while our local acquaintances and the ecologist in our group told us a lot about the plants as we all shone our headlamps around. Since we didn’t find any more glowworms, we turned back and decided to walk along the stream instead.

On one side of the stream were plenty of ferns, while on the other, a 3–4 meter high rock wall was covered in roots. Suddenly, the stream curved, and at the bend, we were met with a mass of glowing dots spread across the entire wall. The glowworms reflected on the water’s surface like tiny stars, covering the whole rock face. We could even see the Milky Way through the foliage when we looked up a bit higher. We sat by the stream in the darkness for half an hour to an hour, staring in awe at the breathtaking sight before us. We had never seen anything like it before and were very glad we had set out on this journey.

Second Day

After our oatmeal and coffee/tea breakfast, we took down the tents, packed up, and set off. The trail was clearly well-travelled, and for a forest path, it was well-constructed, leading us through a densely vegetated mountainous region. The views from the higher points were spectacular—turquoise sea, long stretches of sandy beaches, massive native trees, palm-like ferns, mountains, and valleys surrounded us. Since it was late summer in New Zealand, we took plenty of water breaks, always accompanied by a circulating bag of gummy candies.

After about an hour and a half of walking, we reached a beautiful beach and decided to have lunch there. It was a long, sandy shoreline, with the sea in front of us and the forest behind us. Between the beach and the forest was a 40–50-meter-wide marshy strip created by streams flowing down from the mountains. After swimming and lunch, we shouldered our large backpacks again and continued our journey. Along the way to the next campsite, we saw many fantails and heard bellbirds, and of course, the wekas occasionally strolled past us on the trail. We made a few minor detours to check out viewpoints and other interesting spots.

In the afternoon, we arrived at Anchorage Bay, our campsite for the night. We set up our tents at the base of the trees and then walked out to the sandy beach to swim in the sea. At the far end of the beach, we saw a mountain stream flowing into the ocean, carving interesting patterns into the sand. In the corner of the bay were rocks where we explored together, looking for different marine creatures. Hunter, the ecologist in our group, always had something fascinating to share about what we found. We walked back to the tents along the stream by the beach, stopping for long minutes to listen to the chorus of bellbirds.

Since one of the weka birds managed to open the packaging of our instant risotto while we were unpacking, that’s what we had for dinner. After dark, we went back out to the beach, where we talked under the stars.

Third Day

Krisztián’s borrowed inflatable mattress had a hole in it, so he had already spent his second night sleeping on the hard ground. As a result, he woke up quite tired and grumpy. After breakfast and packing up, we set off. There were two routes to the next campsite, but the shorter one along the shoreline was only passable at low tide. Since the low tide was at 5:30 AM, we opted for the longer route.

The trail remained breathtaking. With a slight detour, we visited Cleopatra Pools, a series of natural pools and small waterfalls formed by a mountain river. We had to cross the river to reach the pools, so we took off our shoes and waded through the water. It was really exciting.

As soon as we arrived, we climbed straight into the water. The lowest "level" was a large pool, from which we could climb up some rocks to reach the next one. Below was a small waterfall that also functioned as a natural waterslide. Water flowed into the upper pool over a waterfall and a long, flat, slightly sloping rock - perfect for sitting in the gently bubbling water. Krisztián and Jack explored the upper section of the river, and on the way back down, Krisztián tried out the natural waterslide.

On the shore, we spotted a whio (blue duck), a very rare New Zealand duck species. Like many birds here, it was completely unbothered by our presence and approached us quite close.

After some birdwatching and a quick lunch, we continued our journey. We crossed a quite unstable and intimidating bridge, but the view from it was stunning. Toward the end of the hike, Krisztián’s knee started to hurt, but luckily, there were only about fifteen minutes left to the campsite.

Bark Bay was another sandy bay, and we arrived during the afternoon’s low tide. We dropped off our tents and walked to the water across the roughly 150-meter-wide beach. We found a massive, eleven-armed, spiny sun star just a few meters from the shoreline. We examined it before heading into the water, which was full of tiny, palm-sized sea stars and a few large sun stars. We quickly fetched Hunter to tell us more about these creatures.

Then, he and Krisztián went on an expedition to the rocky area at the bay's edge. The rocks were exposed entirely because of the low tide, making their search easier. They found plenty of fascinating creatures, and as the tide rolled in and the sun dipped behind the mountain, we set up our tents and had dinner.

Jack kindly offered to swap sleeping mats with Krisz so he could finally get a good night's sleep.

Fourth Day

When we opened the tent door, we were met with an incredible view: sunrise and the ocean just a few steps away. Falling asleep and waking up to the sound of the sea was soothing. When Krisztián went to bed, he initially thought the neighbours were rummaging around. Bori reassured him that it was just the ocean "shouting."

According to the map, this was the longest trek day, and our water taxi was scheduled to leave our final destination at 3 PM. So, after days of late mornings and slow breakfasts, we were on the trail by 8:30 AM. While packing up the tent and reorganizing our gear for the umpteenth time, we forgot to pack our towel, which left Bori quite disappointed.

The hike started off with a tough half-hour climb. The plan was to stop for lunch about two hours in, roughly at the halfway point. The path was similar to previous sections—winding along the mountainside through dense forest, occasionally opening up to spectacular ocean views. As we walked, we passed many birds, enormous trees, and countless New Zealand tree ferns (which really do look like palm trees from a distance). The vegetation here had a jungle-like atmosphere—everything was so large, growing wildly and freely.

Krisz’s knee struggled a lot with the downhill sections, and unfortunately, the painkillers didn’t help much. We had to come up with a solution so he wouldn’t have to continue the hike.

When we reached Onetahuti Bay, where we had planned to have lunch, we found out that the water taxi also stopped at this beach, and Krisztián could board there. This turned out to be the perfect solution for his aching knee. The beach was so stunning that Ila and Jack also decided to stay with us. The others left their tents and heavier gear with us and continued to complete the trek.

After lunch, we packed up again to keep the weka birds from getting into our food or trash (since there are no trash bins in the national park, we had to carry all our waste with us throughout the trek). Despite our efforts, we later found out that the wekas had still managed to snatch the last bag of gummy candy, much to Krisztián’s dismay.

Beyond the sandy beach, there was another marshy area before the mountain forest. We decided to explore the long shoreline, alternating between walking on the beach and the marshy side. There were plenty of interesting sights here, including a unique tidal interaction: at low tide, a river flowing down from the mountain-fed the marsh, but at high tide, seawater flowed over the sandbank, mixing with the river in a fascinating way.

Bori found some beautiful seashells, and we came across some mysterious bones, which we later identified as belonging to a young seal.

In the afternoon, we boarded the water taxi, a 15-person motorboat, which took us back to our starting point. From there, we drove to a nearby village, had dinner together, and said our goodbyes. Ila, Jack, and we continued on as we had planned to camp for one more night.

We spent the night at Lake Rotoiti, with Krisz driving the nearly 150 kilometres there. By the time we arrived, it was already dark, so we quickly pitched our tents and then headed to the lake. The water was full of eels, which are nocturnal creatures, so this was the first time we saw them active.

Fifth Day

We packed our tents quickly after waking up because we realized we hadn’t set them up in a designated spot. While packing, a fantail flew within half a meter of Bori and started circling around her. Later, we figured out it was just chasing flying insects, but it was still fascinating to observe it so closely.

Afterwards, we had breakfast on the pier and started the 4.5-hour drive home. In the afternoon, we arrived back dirty, sweaty, and exhausted, and taking a shower after five days felt amazing.

At home, we immediately started unpacking and preparing for our next adventure, which we started the day after this trip.